Dr. Carlisle Cullen azon kevesek közé tartozott, akinek az értékrend-hierarchiájában megingathatatlanul a családja volt az első. Minden tettét a szeretet és a jó szándék vezérelte, minden döntésének mozgatórugója felesége és gyermekei voltak. Igyekezett a lehető legjobb életet biztosítani számukra, már amennyire ezt létezésük engedélyezi. Megpróbált mindig helyesen dönteni, már amennyire önzősége, hogy magához hasonló társai legyenek, lehetővé tette. Több évszázad után büszkén jelenthette volna ki, egy kivétellel minden úgy történt, ahogy lennie kellett.
Ilyen hosszú létben egy hiba megbocsátható lenne, ő mégis úgy érezte, ha az nem történik meg, minden máshogy alakul. Hiszen a fia boldog lehetne, és nem járná céltalanul a világot, feledést keresve.
Carlisle úgy vélte, ha anno megakadályozza, hogy Edward elhagyja Bellát a lány biztonsága és normális élete érdekében, ha átváltoztatja őt is, akkor egy nagy és boldog család lehetnének. De ő nem mondott ellent a fiának, és így a családjuk darabjaira hullott.
Edward ki tudja, merre jár napról napra a világban valamiféle értelmet keresve az öröklétben; Rosalie és Emmett menekül az otthon letargiája elől; a mindig vidám Alice alig mosolyog, a mindig csöndes Jasper még annyit sem beszél, mint régen. Esme szíve pedig majd megszakad, amiért újra elveszít egy családot. Ennyi mindenen változtatott egyetlen döntés, a legrosszabb, amit Carlisle az évszázadok alatt meghozott. Pedig már azóta is milyen sok és hosszú év telt el, de tudta jól, már semmi sem lehet olyan, mint volt.
Mert nem lesz még egy Bella, aki Edward halott szívét életre kelti; nem lesz még egy ember, akit valaha ilyen közel engednek magukhoz, akit beengednek az életükbe, a mindennapjaikba.
Gondolataiból a telefon csörgése zökkentette vissza a valóságba.
Miután letette a készüléket, felesége csodás tekintetével találta magát szembe, az aranybarna szempárban megértés csillogott.
- Menj, a betegeknek szükségük van rád! – mondta gyengéd hangon, csókot lehelt szerelme ajkaira, majd útjára engedte.
Carlisle már hozzászokott, hogy akár az éjszaka közepén is hívják, menjen be a kórházba, mert szükség van a szakértelmére és végtelen kitartására, ahogy igyekszik megmenteni betegeit. Kifejezetten ő kérte, hogy ha szükséges, mindenképpen hívják. Szerette volna kompenzálni lelkifurdalását azzal, hogy akinek csak tud, segít.
Ez az eset azonban egészen más volt, mint bármikor máskor. Már a kórház bejáratánál érezte az illatot, amit képtelen volt elnyomni bármilyen fertőtlenítő, vegyszer, bármi más. Az az illat kétségtelenül az övé volt. Ennyi év távlatából is azonnal felismerte.
- Dr. Cullen, de jó, hogy bejött, kész őrültekháza van itt ma éjszaka! – hadarta egy ápolónő, s egy kórlapot nyomott Carlisle kezébe.
- Mi történt? – kérdezte, közben belepillantott a papírokba.
- A Port Angelesbe vezető autópályán egy kamion átsodródott a szembejövők sávjába, és öt autót sodort magával. Már most van négy halott, három válságos állapotú, tíz könnyebben sérült – sorolta, közben levegőt is alig vett.
- Köszönöm, Amanda. Benézek Ms. Swanhoz.
Carlisle nem volt benne biztos, nem fogja-e rettenetesen felkavarni Bella érzelmeit a megjelenésével. Ő sem tudta, benne milyen érzéseket fog kelteni, hogy ennyi év után újra találkoznak. Hiszen ő nem akadályozta meg a lány boldogtalanságát, csalódását. Vajon túltette már magát rajta, elfelejtette őket, vagy Bella még ebben is egyedülálló, különleges?
Ahogy belépett a szobába, rádöbbent, nem volt felkészülve a látványra. A nő, aki összetörten feküdt az ágyban, gépekre csatolva, már nem az a fiatal lány volt, akit ő egykor úgy szeretett, mintha a harmadik lánya lett volna.
A tompán csillogó csokoládébarna szempár hitetlenkedve nézte őt. Hiszen eltelt tíz év, de és Bella már-már elfogadta, többé nem látja a Cullen családot, erre most Carlisle sétál be a kórházi szobája ajtaján.
- Carlisle – suttogta elcsukló hangon Bella, mire a szólított közelebb sétált az ágyához.
- Szervusz Bella! – köszönt egy halvány mosollyal, de zavarában inkább ismét a papírjaiba temette tekintetét.
- Nem is tudtam, hogy visszaköltöztetek Washington államba – motyogta hasonlóan zavarban Bella.
- Csak Esme és én. A többiek néha meglátogatnak minket, de amúgy utazgatnak a világban. – Carlisle keserűen sóhajtott, majd a leletek helyett mégis inkább a csokoládébarna szempárt nézte. – Emlékszel, hogy mi történt veled? – kérdezte próbálva orvos-beteg viszonyba terelni a további beszélgetést.
- Charlie-t mentem meglátogatni Forksba, Jacob Black jött értem kocsival a seattle-i reptérre, de az autópályán balesetünk volt. Aztán itt ébredtem, de még nem mondott senki semmit. Tudsz valamit Jacobról? – érdeklődött aggódó hangon, mire Carlisle megrázta a fejét.
- Valljuk be, Bella, te még mindig vonzod a veszélyt! – mosolygott halványan, de még ő is tudta, a lány jobban ismeri – vagy legalábbis ismerte őt egykor -, mintsem elhiggye, ez a mosoly szívből jön.
- Komoly a baj, ugye? – A kérdésre Carlisle szomorúan nézett a lányra.
- Nem akarok hazudni. Megsérült a gerinced, meg lehetne műteni, de nem sok az esélye, hogy sikerülne.
- Nem fogok tudni többé járni? – kérdezte könnyes tekintettel Bella, mire az orvos aprót bólintott.
- Nem valószínű. Ráadásul néhány belső szerved is megsérült, eltört néhány bordád, ami megsebezte a tüdődet. Ha lekapcsolnánk a gépekről, nem tudnál lélegezni.
- Vagyis haldoklom? – A lány hangja megbicsaklott, nem tudott többet mondani.
Carlisle gondolatai zakatolni kezdtek. Mit kellene tennie, hogyan segíthetne ennek a fiatal nőnek, akit ő annyira szeretett, szeret most is. Tíz év túl hosszú idő ahhoz, hogy rendbe hozza az elkövetett hibát, visszaállítsa a családi boldogságot?
- Bella…
- Ne, Carlisle, kérlek! Túl késő van már ehhez.
- Honnan…
- Te nagyszerű ember vagy, a legtisztább lélek, akit valaha ismertem. Nem a te hibád, hogy Edwardnak nem kellettem. Ha az a sorsom, hogy meghaljak, akkor nem ellenkezem… - suttogta, közben szív alakú arcán végigfolytak a könnycseppek.
- Edward mindig is szeretett téged, ma is szeret.
- Nem akarom rá erőltetni magam. Ha visszajött volna, megbocsátok neki, de annak nincs értelme, hogy kész tények elé állítsuk. Nem szeretett ahhoz eléggé, hogy az öröklétet velem képzelje el. És ez jól is van így.
- Ha mégis meggondolnád magad, itt vagyok, csak szólj a nővérnek, hogy hívjon ide engem! – Carlisle szinte könyörgött. Nem tudta nézni, hogy ez az önzetlen teremtés most belehaljon abba, hogy élt. De az akarata ellenére sem akarta megmenteni.
- Rendben. De most olyan álmos vagyok… - motyogta Bella, és szemhéjai lassan lecsukódtak. Carlisle hűvös márványajkai a forró homlokhoz érintette, majd nehéz szívvel kisétált a szobából, hogy ellássa a többi beteget.
Egész éjjel, miközben a többi beteget látta el, bella körül jártak a gondolatai, abban reménykedett, hogy a lány meggondolja magát, beleegyezik, hogy megmentse, hogy átváltoztassa. Boldognak akarta látni őt is, Edwardot is, Alice-t, Jaspert, Rose-t, Emmettet, na meg leginkább a feleségét. Itt volt az alkalom, hogy helyrehozza az elkövetett hibát, hogy ismét csilingelő nevetéssel teljen meg a Cullen család háza.
- Doktor úr, jöjjön gyorsan! - kiáltotta Amanda, mire Carlisle egy pillanatra ledermedt.
Bella!
Végigrohant a folyosón, egyenesen a lány szobájába. A sápadt, elgyötört test már alig lélegzett, a gépek kritikus állapotáról árulkodtak.
Gyengéden megfogta a kezét, és könyörgő tekintettel nézett a csokoládészín szempárba.
- Edward ne tudja meg, mi történt! – suttogta elgyötört hangon, majd lehunyta szemeit.
A gépek sípolni kezdtek, és Carlisle tudta, ennyi volt. A remény apró szikrája kihunyt. Bella nem volt többé. Ha képes lett volna, csorogtak volna könnyei, így azok nélkül siratta a lányt, akit annyira szeretett.
Távolról látta, mikor az egyik kollégája közli a sértetlennek látszó Jacob Blackkel, hogy mi történt. Hálás volt, hogy legalább nem neki kellett elmondania, és nem kell ott lennie, mikor Charlie megtudja, az egyetlen lánya nincs többé.
Hiszen ő megmenthette volna.
A következő órák összefolytak, ő már csak akkor eszmélt, mikor hazaért, és Esme ölelő karjaiba zárta.
- Drágám, mi a baj? – kérdezte lágy hangon.
Carlisle tudta, nem mondhatja el feleségének. Éppen elég lesz neki, hogy el kell titkolnia fia elől, az elméje mélyére kell zárnia majd a gondolatait, ne törje újra össze fia már amúgy is halott szívét.
Elkövette léte második hibáját is.
- Ma elveszítettem egy beteget – suttogta.
- Kedvesem, nem menthetsz meg mindenkit! – felelte Esme, és még erősebben szorította.
„De őt meg kellett volna!” – gondolta fájdalmasan.
Tudta jól, az öröklét hátralévő minden napján el kell majd számolnia a lelkiismeretével.
Hiszen ő boldogságot adhatott volna valamennyiüknek.
De ő elfogadta egy haldokló utolsó kívánságát.
És ezzel a tudattal együtt kell tudnia élni.
Mindörökre!
Ilyen hosszú létben egy hiba megbocsátható lenne, ő mégis úgy érezte, ha az nem történik meg, minden máshogy alakul. Hiszen a fia boldog lehetne, és nem járná céltalanul a világot, feledést keresve.
Carlisle úgy vélte, ha anno megakadályozza, hogy Edward elhagyja Bellát a lány biztonsága és normális élete érdekében, ha átváltoztatja őt is, akkor egy nagy és boldog család lehetnének. De ő nem mondott ellent a fiának, és így a családjuk darabjaira hullott.
Edward ki tudja, merre jár napról napra a világban valamiféle értelmet keresve az öröklétben; Rosalie és Emmett menekül az otthon letargiája elől; a mindig vidám Alice alig mosolyog, a mindig csöndes Jasper még annyit sem beszél, mint régen. Esme szíve pedig majd megszakad, amiért újra elveszít egy családot. Ennyi mindenen változtatott egyetlen döntés, a legrosszabb, amit Carlisle az évszázadok alatt meghozott. Pedig már azóta is milyen sok és hosszú év telt el, de tudta jól, már semmi sem lehet olyan, mint volt.
Mert nem lesz még egy Bella, aki Edward halott szívét életre kelti; nem lesz még egy ember, akit valaha ilyen közel engednek magukhoz, akit beengednek az életükbe, a mindennapjaikba.
Gondolataiból a telefon csörgése zökkentette vissza a valóságba.
Miután letette a készüléket, felesége csodás tekintetével találta magát szembe, az aranybarna szempárban megértés csillogott.
- Menj, a betegeknek szükségük van rád! – mondta gyengéd hangon, csókot lehelt szerelme ajkaira, majd útjára engedte.
Carlisle már hozzászokott, hogy akár az éjszaka közepén is hívják, menjen be a kórházba, mert szükség van a szakértelmére és végtelen kitartására, ahogy igyekszik megmenteni betegeit. Kifejezetten ő kérte, hogy ha szükséges, mindenképpen hívják. Szerette volna kompenzálni lelkifurdalását azzal, hogy akinek csak tud, segít.
Ez az eset azonban egészen más volt, mint bármikor máskor. Már a kórház bejáratánál érezte az illatot, amit képtelen volt elnyomni bármilyen fertőtlenítő, vegyszer, bármi más. Az az illat kétségtelenül az övé volt. Ennyi év távlatából is azonnal felismerte.
- Dr. Cullen, de jó, hogy bejött, kész őrültekháza van itt ma éjszaka! – hadarta egy ápolónő, s egy kórlapot nyomott Carlisle kezébe.
- Mi történt? – kérdezte, közben belepillantott a papírokba.
- A Port Angelesbe vezető autópályán egy kamion átsodródott a szembejövők sávjába, és öt autót sodort magával. Már most van négy halott, három válságos állapotú, tíz könnyebben sérült – sorolta, közben levegőt is alig vett.
- Köszönöm, Amanda. Benézek Ms. Swanhoz.
Carlisle nem volt benne biztos, nem fogja-e rettenetesen felkavarni Bella érzelmeit a megjelenésével. Ő sem tudta, benne milyen érzéseket fog kelteni, hogy ennyi év után újra találkoznak. Hiszen ő nem akadályozta meg a lány boldogtalanságát, csalódását. Vajon túltette már magát rajta, elfelejtette őket, vagy Bella még ebben is egyedülálló, különleges?
Ahogy belépett a szobába, rádöbbent, nem volt felkészülve a látványra. A nő, aki összetörten feküdt az ágyban, gépekre csatolva, már nem az a fiatal lány volt, akit ő egykor úgy szeretett, mintha a harmadik lánya lett volna.
A tompán csillogó csokoládébarna szempár hitetlenkedve nézte őt. Hiszen eltelt tíz év, de és Bella már-már elfogadta, többé nem látja a Cullen családot, erre most Carlisle sétál be a kórházi szobája ajtaján.
- Carlisle – suttogta elcsukló hangon Bella, mire a szólított közelebb sétált az ágyához.
- Szervusz Bella! – köszönt egy halvány mosollyal, de zavarában inkább ismét a papírjaiba temette tekintetét.
- Nem is tudtam, hogy visszaköltöztetek Washington államba – motyogta hasonlóan zavarban Bella.
- Csak Esme és én. A többiek néha meglátogatnak minket, de amúgy utazgatnak a világban. – Carlisle keserűen sóhajtott, majd a leletek helyett mégis inkább a csokoládébarna szempárt nézte. – Emlékszel, hogy mi történt veled? – kérdezte próbálva orvos-beteg viszonyba terelni a további beszélgetést.
- Charlie-t mentem meglátogatni Forksba, Jacob Black jött értem kocsival a seattle-i reptérre, de az autópályán balesetünk volt. Aztán itt ébredtem, de még nem mondott senki semmit. Tudsz valamit Jacobról? – érdeklődött aggódó hangon, mire Carlisle megrázta a fejét.
- Valljuk be, Bella, te még mindig vonzod a veszélyt! – mosolygott halványan, de még ő is tudta, a lány jobban ismeri – vagy legalábbis ismerte őt egykor -, mintsem elhiggye, ez a mosoly szívből jön.
- Komoly a baj, ugye? – A kérdésre Carlisle szomorúan nézett a lányra.
- Nem akarok hazudni. Megsérült a gerinced, meg lehetne műteni, de nem sok az esélye, hogy sikerülne.
- Nem fogok tudni többé járni? – kérdezte könnyes tekintettel Bella, mire az orvos aprót bólintott.
- Nem valószínű. Ráadásul néhány belső szerved is megsérült, eltört néhány bordád, ami megsebezte a tüdődet. Ha lekapcsolnánk a gépekről, nem tudnál lélegezni.
- Vagyis haldoklom? – A lány hangja megbicsaklott, nem tudott többet mondani.
Carlisle gondolatai zakatolni kezdtek. Mit kellene tennie, hogyan segíthetne ennek a fiatal nőnek, akit ő annyira szeretett, szeret most is. Tíz év túl hosszú idő ahhoz, hogy rendbe hozza az elkövetett hibát, visszaállítsa a családi boldogságot?
- Bella…
- Ne, Carlisle, kérlek! Túl késő van már ehhez.
- Honnan…
- Te nagyszerű ember vagy, a legtisztább lélek, akit valaha ismertem. Nem a te hibád, hogy Edwardnak nem kellettem. Ha az a sorsom, hogy meghaljak, akkor nem ellenkezem… - suttogta, közben szív alakú arcán végigfolytak a könnycseppek.
- Edward mindig is szeretett téged, ma is szeret.
- Nem akarom rá erőltetni magam. Ha visszajött volna, megbocsátok neki, de annak nincs értelme, hogy kész tények elé állítsuk. Nem szeretett ahhoz eléggé, hogy az öröklétet velem képzelje el. És ez jól is van így.
- Ha mégis meggondolnád magad, itt vagyok, csak szólj a nővérnek, hogy hívjon ide engem! – Carlisle szinte könyörgött. Nem tudta nézni, hogy ez az önzetlen teremtés most belehaljon abba, hogy élt. De az akarata ellenére sem akarta megmenteni.
- Rendben. De most olyan álmos vagyok… - motyogta Bella, és szemhéjai lassan lecsukódtak. Carlisle hűvös márványajkai a forró homlokhoz érintette, majd nehéz szívvel kisétált a szobából, hogy ellássa a többi beteget.
Egész éjjel, miközben a többi beteget látta el, bella körül jártak a gondolatai, abban reménykedett, hogy a lány meggondolja magát, beleegyezik, hogy megmentse, hogy átváltoztassa. Boldognak akarta látni őt is, Edwardot is, Alice-t, Jaspert, Rose-t, Emmettet, na meg leginkább a feleségét. Itt volt az alkalom, hogy helyrehozza az elkövetett hibát, hogy ismét csilingelő nevetéssel teljen meg a Cullen család háza.
- Doktor úr, jöjjön gyorsan! - kiáltotta Amanda, mire Carlisle egy pillanatra ledermedt.
Bella!
Végigrohant a folyosón, egyenesen a lány szobájába. A sápadt, elgyötört test már alig lélegzett, a gépek kritikus állapotáról árulkodtak.
Gyengéden megfogta a kezét, és könyörgő tekintettel nézett a csokoládészín szempárba.
- Edward ne tudja meg, mi történt! – suttogta elgyötört hangon, majd lehunyta szemeit.
A gépek sípolni kezdtek, és Carlisle tudta, ennyi volt. A remény apró szikrája kihunyt. Bella nem volt többé. Ha képes lett volna, csorogtak volna könnyei, így azok nélkül siratta a lányt, akit annyira szeretett.
Távolról látta, mikor az egyik kollégája közli a sértetlennek látszó Jacob Blackkel, hogy mi történt. Hálás volt, hogy legalább nem neki kellett elmondania, és nem kell ott lennie, mikor Charlie megtudja, az egyetlen lánya nincs többé.
Hiszen ő megmenthette volna.
A következő órák összefolytak, ő már csak akkor eszmélt, mikor hazaért, és Esme ölelő karjaiba zárta.
- Drágám, mi a baj? – kérdezte lágy hangon.
Carlisle tudta, nem mondhatja el feleségének. Éppen elég lesz neki, hogy el kell titkolnia fia elől, az elméje mélyére kell zárnia majd a gondolatait, ne törje újra össze fia már amúgy is halott szívét.
Elkövette léte második hibáját is.
- Ma elveszítettem egy beteget – suttogta.
- Kedvesem, nem menthetsz meg mindenkit! – felelte Esme, és még erősebben szorította.
„De őt meg kellett volna!” – gondolta fájdalmasan.
Tudta jól, az öröklét hátralévő minden napján el kell majd számolnia a lelkiismeretével.
Hiszen ő boldogságot adhatott volna valamennyiüknek.
De ő elfogadta egy haldokló utolsó kívánságát.
És ezzel a tudattal együtt kell tudnia élni.
Mindörökre!
Ez olyan szomorú volt,de azért tetszett.
VálaszTörlésNem Lehetne folytatni?
VálaszTörlésMert engem érdekelne mi történt ez után, s eddig
Köszönöm, örülök, hogy tetszett nektek, de folytatás biztos nem lesz, mert egyrészt nem is terveztem neki, másrészt pedig már nem lelem örömöm a twilightos történetek írásában. Bocsi
VálaszTörlés