Napfelkelte

Tartalom: Bella belehalt a szülésbe, Edward elkésett, nem sikerült már a mérget időben a testébe juttatni, ezért elhagyta Forksot, a lányát pedig a Cullen családra bízta. Hét évvel később, mire Nessie elnyeri végső kinézetét, váratlan esemény történik egy éjszaka. Alice látomást kap, ami Renesmee számára sorsdöntő hatással lesz. Az éjszaka leple alatt kiszökik a házból - Alice előtt nem tud lebukni, mert ugye őt nem látja -, és elhatározza, hogy valamilyen módon megpróbálja legalább a legcsekélyebb formájában visszahozni a család boldogságát.

Napfelkelte

Az éjszaka még a felénél sem járt, mégis felriadtam. Nem emlékeztem pontosan, hogy mi ébresztett fel - a lentről jövő izgatott-rémült hangok, vagy a nagyon is valóságosnak tűnt rémálmom -, de az álmosságot egy pillanat alatt elűzte fejemből. Igyekeztem a lehető leghalkabban az ajtóhoz settenkedni - nehogy családom meghallja, hogy ébren vagyok -, hogy kifülelhessem, hogy mi történt odalent. Sejtettem, hogy nagy horderejű dolog lehetséges, mivel hirtelen akkora lett a sürgés-forgás a nappaliban, mint még soha eddigi életem folyamán. Fülemet az ajtóra tapasztottam, és vártam, hogy érzékeny hallásom segítségével a kívánt információk birtokába juthassak.

- Visszatér… talán már nincs is olyan messze. – Alice hangja a látomása nyomán olyan keserűen, mégis reményteljesen csengett, hogy az szinte összeegyeztethetetlen volt.

Fogalmam sem volt, kiről beszél, de a többiek is hirtelen piszmogni, félhangosan motyogni, sóhajtozni kezdtek. Egyedül Rosalie sértett morgása ütött el az általános közhangulattól. Semmit sem értettem, és ez zavart.

Persze, megszoktam már, hogy a családtagjaim titkolnak előlem dolgokat, mert úgy hitték, az csupán a javamra válhat, de attól még nagyon bosszantó volt, hogy míg Alice félmondataiból ők mindent megértettek, én addig még nagyobb kétségek közé kényszerítődtem.

- Mikor érkezik? – kérdezte lágy hangon Esme, s olyannak tűnt, mint aki sírna abban a pillanatban, ha képes lenne rá.

Igazából mindig is ő volt a legemberibb közülünk, a legtisztább szívű. Még akkor is igaz ez az állítás, ha hozzátesszük, én félig az is voltam. Elvégre valamennyiünk közül egyedül nekem volt szívverésem, az én ereimben folyt vér, s én voltam képes emberi táplálékok fogyasztására is. Mégis, az a mély szeretet, ami Esmében lakozott, sokkal jobbá tette őt, mint én vagy bárki más.

Mindig is képtelen voltam rövid életem során megérteni, hogy képes engem szeretni, anyám helyett is anyám lenni, miként képes magához ölelni, nevetni, mikor tudtam jól, én vagyok az ő boldogtalanságának egyik fő forrása. Hiszen ha én nem lettem volna…

- Homályos, nem tudom. Azt hiszem, először hozzá megy el. Egyelőre nem határozta el magát, haza akar-e jönni. De őt meg akarja látogatni – suttogta válaszként Alice, mégis kristálytisztán hallottam több emeletnyi magasságból is.

Akkor már tudtam, kiről beszélnek. Hirtelen olyan biztossá váltam a választ illetően, mint azt tudtam, hogy egy meg egy az kettő. És megértettem azt is, mire fel a fájdalmas hangvétel, a reménykedés apró szikrája.

- Mi nem kényszeríthetjük semmire, ha akar, úgy is visszajön. – Éreztem Carlisle szavaiban is a mély bánatot.

Ekkor értettem meg, valójában, ő milyen erős is. És itt nem csupán a fizikai adottságokra, vagy az önmegtartóztató életmódra gondolok, hanem arra a lelki erőre, amivel el tudta viselni, hogy elveszítette a fiát. Még akkor is, ha ez a kapocs nem biológiai eredetű volt közöttük, hanem lelki, amit az idő kovácsolt olyan erőssé, mint amilyen egykoron volt.

Még bűnösebbnek éreztem magam, hiszen mindennek én volt az oka és eredője. Ha én nem lettem volna…

- Neki itt lenne a helye, közöttünk – motyogta Esme.

Mélyen egyetértettem az elhangzottakkal, s rádöbbentem, én vagyok az egyetlen, aki elérhetem valamilyen módon, hogy térjen vissza a családjához. Ha más nem, annak az árán, hogy én megyek el, ne kelljen elviselnie a látványomat, ne okozzak neki még több fájdalmat.

Halkan visszaosontam a szekrényemhez, s miközben valami ruha után kutattam, igyekeztem semmi zajt nem csapni, nehogy lelepleződjek a többiek előtt.. Minden mozdulatomra különös figyelemmel végül sikerült felöltöznöm, majd egy utolsó mély sóhaj után kiugrottam a nyitott ablakon, s rohantam.

Ahogy tovatűntek mellettem a fák és bokrok, elhaltak az éjszaka állatainak hangjai, egyre idegesebb lettem. Mi lesz, ha nem sikerül rávennem, hogy menjen haza, ha nem hajlandó meghallgatni – még a gondolataimat sem, ha faképnél hagy, vagy ha jogosan meg akar ölni, amiért én megöltem azt, akit ő a legjobban szeretett ezen a világon?

Nem tudhattam, mi fog történni, ha szemtől szemben állunk egymással, de abban biztos voltam, meg kell próbálnom. Bármilyen áron.

Mikor nem sokkal később odaértem, ledermedtem, szívem még hevesebben kezdett zakatolni, mint amúgy. A hold sápadt fénye megvilágította őt, ahogy a földön térdelt. Távolról is láttam az arcán tükröződő fájdalmat, és azt a tekintetet, amit Esme arcán is többször megfigyeltem. Mint aki könnyek nélkül siratja a múlt boldogságát.

Lassú, bizonytalan léptekkel indultam el felé. Ő jelét sem mutatta, hogy észlelné jelenlétemet, habár biztosan tudtam, hallja üvöltő gondolataimat, esdeklésemet, könyörgésemet. Képtelen voltam elzárni mindezeket a tudatom legmélyére, szükségem volt rá, hogy tudja, mennyire sajnálom mindazt, ami történt.

Már csupán pár lépésnyi távolság választott el tőle, de még mindig nem emelte fel a fejét, nem nézett rám. Tudtam, hogy rá emlékeztetném, és neki a legjobban az emlékezés fáj az egész világon. Átkozott vámpírmemória.

Végül egészen mellésétáltam, s én magam is térdre ereszkedtem a földön, tekintetem ugyanazt figyelte, mint az övé. A szöveget a hófehér márványon, fekete betűket, melyek immár hét év óta folyamatosan ki vannak téve esőnek, szélnek.

A betűket néztem, melyek hirdették, alattuk nyugszik az én drága, önfeláldozó édesanyám. Az anyám, aki meghalt azért, hogy én megszülessek, aki hagyta, hogy a létezésemmel megöljem őt.

Egy emlékem volt csupán róla, a születésem utáni pillanatokból. Álmaimban is gyakran kísértett a meggyötört arca, fájdalmas arckifejezése és a barna szempárjából áradó szeretet. Még sokkal intenzívebb, ragaszkodóbb, mint amit Esme tekintete sugárzott felém.

Hogy volt képes szeretni annak ellenére, hogy tudta, elveszem az életét?

Ez az emlék is csupán pár pillanatig tartott, mert utána kiszakítottak anyám karjaiból, aki végül ott halhatott meg, ahol egész élete során a legboldogabb volt. Apám karjaiban. Rajta már nem segíthetett vámpírméreg, sem emberi gyógyszerek, hiszen én, a túl gyorsan fejlődő magzat úgy roncsoltam szét és törtem össze az ő törékeny testét, mint buldózer a lebontásra váró épületeket.

Apámról hasonlóan kevés emlékem maradt. Anyám halála után nem sokkal elhagyta Forks városát, és az azóta eltelt hét év során nem bukkant fel. Egyszer sem tartott a karjában, csupán egy futó pillantást vetett rám, majd kisétált az ajtón, bele a sűrű éjszakába. Éreztem, ha most rám emelné a tekintetét, hasonló keserűséget pillanthatnék meg szemeiben, mint akkor sok éve. Hiába tudta ő nagyon jól, hogy én már születésem előtt is nagyon szerettem édesanyámat, nem akartam bántani őt. Éreztem, hogy ő mégis mindenért engem tesz meg felelősnek.

Ekkor döbbentem rá, hogy az évek során titkolni próbált események, az elejtett félmondatok mindig is őróla szóltak. Alice figyelemmel követte apám életét, minden lépését, hogy tudja, él még, és nem próbált meg anyám után menni.

Mert ha már ő sem lenne, egy újabb elvesztett életért lennék felelős.

Félve emeltem tekintetemet felé, s megdöbbenve láttam, hogy szeme sarkából engem figyel. Tétova mozdulatot tett kezem felé, majd nagyon óvatosan egy ujjal végigsimított kézfejemen. Megborzongtam ettől az érintéstől, ám ennek semmi köze sem volt ahhoz, hogy neki hidegebb a bőre az én félvámpír hőmérsékletemtől. Lelki eredete volt mindennek, s észre sem vettem mikor, de könnyezni kezdtem. A cseppek végigperegtek arcomon, majd államról a kézfejemre, s ezzel együtt az ő ujjára hullottak.

Teljes testével felém fordult, majd kezét lassan felemelte, s arcomhoz érintette. Ahogy találkozott tekintetünk, a topáz és csokoládészín szempárok, magamban esdekelni kezdtem a bocsánatáért. Hosszú percek teltek el így teljes mozdulatlanságban, majd nagy sokára – mire befejeztem esdeklő monológomat -, váratlanul elhúzta kezét arcomról.

Megrémültem, hogy hiába minden próbálkozásom, ő képtelen megbocsátani. Ám ahelyett, hogy faképnél hagyott volna, magához ölelt, s úgy szorított, mint akinek ez az utolsó esélye az életben maradásra. S igazából tudtam is, hogy így van, és ez az érzés kölcsönös volt. Mert ha akkor elmegy, anélkül hogy megbocsátana nekem, nem élhettem volna tovább. Én is görcsösen szorítottam őt, közben ezerszer is azt üvöltöttem, sajnálom.

Kissé eltolt magától, hogy újra a szemembe nézzen.

- Bella halála nem a te hibád! – mondta kőkemény, határozott hangon, ami még így is csodaszépen csengett. Hiszen ő az én apám volt, és a szavai csak nekem szóltak, életem során először. – Te nem tehetsz semmiről.

- Miattam nem él már – feleltem hevesen, ráztam a fejemet, könnyeim is újra záporozni kezdtek. – Ha én nem lennék, ő még élne, és ti boldogok lehetnétek. Együtt!

- Renesmee, az egyedüli hibás én vagyok. Amiért annyira szerettem, hogy bármit kért tőlem, nem tudtam neki nemet mondani. Meg kellett volna tőle tagadnom bizonyos dolgokat, kezdve egészen attól, hogy belém szeressen. Ha tudnád, hányszor mondtam el neki, hogy az én oldalamon szinte valószínű, hogy a halál várja, de ő görcsösen kitartott amellett, hogy nem eshet semmi baja, mert bízik bennem. A hibás én vagyok, te nem tehetsz semmiről!

Ha lehetséges, még jobban zokogtam, mert megértettem, hogy mennyire fáj neki élete szerelmének elvesztése. Hiszen neki anyám volt az élete, az az élet, ami az én születésemmel semmivé lett. Hiába próbálta enyhíteni az előbb elhangzottakkal a lelkiismeret-furdalásomat, azt lehetetlen volt. Mindketten bűnösnek tartottuk magunkat, és egyikünket sem lehetett meggyőzni, hogy nincs igaza.

- Miért nem akadályoztad meg, hogy megszülessek? – kérdeztem suttogva, mire ő hitetlenül nézett rám.

- Én… megpróbáltam… - vallotta be megtörten, majd lassan folytatta magyarázatát. – Bella nem engedte, hogy ártsunk neked, ő kitartott amellett, hogy neked meg kell születned. Azt hiszem, ő téged szeretett a világon a legjobban. Még nálam is jobban. És tudom, hogy te is szeretted őt. Azt hiszem, ő abban is belehalt volna, ha megakadályozzuk azt, hogy te megszüless. Ő hitt bennem, hogy én megmentem, de én elkéstem…

- Nem a te hibád – zokogtam, s elhúzódtam tőle, ne kelljen ránéznem, az önmarcangoló arckifejezésére. – Nem te késtél el, hanem én bántottam őt. Pedig nem akartam, hidd el!

- Tudom, hogy nem akartad. – A tekintete egy pillanatra elrévedt, majd újra a pillantásomat kereste. – A szemeidet szerencsére anyádtól örökölted. Legalább ez megmaradt belőle számomra.

- Ezt úgy érted…?

- Igen, úgy. Itt maradok, mert hiába kerestem a halált vagy a megnyugvást, egyiket sem találtam meg. Talán itt Forksban, ahol beköszöntött a végtelen éjszaka, majd újra felkel a nap. Elvégre itt vagy te, a lányom, az egyetlen, aki Bellától maradt nekem. – Újra magához húzott, s szorosan öleltük egymást, egészen addig, míg végre pirkadni kezdett.

Visszakaptam az esélyt az élettől, hogy jóvátegyem, vagy legalább enyhítsen az édesanyám elvesztése miatti hibámat. Hiszen itt volt az apám, Edward Cullen, akinek szüksége volt rám, s akire nekem is szükségem volt. Az egész családnak szüksége volt rá, hogy végre ismét egy kis boldogság költözzön a házunk falai közé.

- Szeretlek, apa – suttogtam a fülébe, mire – ha lehetséges – még erősebben szorított magához.

- Én is szeretlek, Nessie. Te vagy az én napsugaram a hosszú éjszaka után. Végre napfelkelte van.

Azon a hajnalon kezdődött minden. A család visszakapta Edwardot, én visszakaptam az apámat, ő pedig a napfényt. Persze anyám képe sohasem homályosodott el az emlékek tengerében, de ahogy lassan teltek az évtizedek, megtanultunk együtt élni a hiányával. Hiszen a napnak a legsötétebb éjszaka után is újra fel kell kelnie.

Igazgyöngy - 1. fejezet

Tartalom: Twilight, Bella/Edward, New moon apró spoilerek. Négy évvel azután, hogy Edward elhagyja Bellát, a lány nagy döntésre szánja el magát, remélve, hogy ismét boldogságra lelhet. De végül rá kell döbbennie, a boldogság nehezebben elérhető, mint azt gondolná. A boldogság olyan, mint a gyöngysor. Hatalmas értékkel bír, nehezen megszerezhető. Ám ha egyszer a lánc elszakad, a sok igazgyöngy végtelen sok irányba szalad. Ha a szemeket hosszú, nehéz munka árán össze is tudjuk szedni, a gyöngysor már nem lehet olyan, mint volt. Mert ami egyszer elszakadt, az már csupán megcsomózható. A csomó pedig örökre emlékeztet… Semmi sem lesz olyan többé, mint volt.

Igazgyöngy - 1. fejezet

Az a nap más volt, mint a többi. Éreztem már reggel, mikor felkeltem, és kinéztem az ablakon. Habár a szokásos szürke-felhős égbolt nézett vissza rám, valahogy mégis minden más volt. De nem tudtam volna megfogalmazni, hogy mi változott.
Charlie már nem volt otthon, mikor lementem reggelizni, csupán egy üzenet várt rám az asztalon, miszerint Jake keresett. Halvány mosolyt festett a gondolat az ajkaim szegletébe, de mikor tekintetem az órára tévedt, el is szomorodtam.
„El fogok késni” – gondoltam, majd sietősen ettem pár falatot, összeszedtem a kulcsomat és a kabátomat, majd rohantam a furgonhoz.
A motor hangos berregéssel beindult, majd egy futó pillantást vetettem a házra, és eldöcögtem. A néhány perces út, amit Newtonék boltjáig megtettem, nem hozott semmi váratlant, ami alátámaszthatta volna az előzetes sejtéseimet, mely szerint valami történni fog a nap folyamán. Forks csendes volt, ahogy egy kisvárosnak lennie kell, az ég egyre borúsabbnak tetszett, percek kérdése volt, mikor kezdenek el hullani az első esőcseppek. Aztán hirtelen eszembe jutott Jacob, és lelkifurdalásom lett, hogy nem hívtam vissza.

Elhatároztam, munka után első dolgom lesz elmenni hozzájuk, úgyis itt volt az ideje, hogy választ adjak a néhány napja feltett kérdésére. És végre tudtam, mit akarok… Tőle és az életemtől. Biztonságot és valamiféle boldogságot akartam, s tudtam, ezekre csupán tőle számíthatok.
A boldogság olyan, mint a gyöngysor. Hatalmas értékkel bír, nehezen megszerezhető. Ám ha egyszer a lánc elszakad, a sok igazgyöngy végtelen sok irányba szalad. Ha a szemeket hosszú, nehéz munka árán össze is tudjuk szedni, a gyöngysor már nem lehet olyan, mint volt. Mert ami egyszer elszakadt, az már csupán megcsomózható. A csomó pedig örökre emlékeztet… Semmi sem lesz olyan többé, mint volt.
„Igen, ugyanolyan nem lehet már, mint volt, de az illúzióját még megpróbálhatom kelteni” – suttogtam magamban.
Az egész nap lassan telt, odakint eleredt az eső, és nem úgy tűnt, mint ami valaha el akarna állni. Ha ez a nap más is volt valamiben, mint bármely korábbi, valószínűleg azért lehetett, mert elhatározásra jutottam az életemet illetően. Tudtam, mit akarok, és azt kivel képzelem el. Észre sem vettem, hogy a pillantásom mikor siklott öntudatlanul is arra a félhold alakú forradásra a karomon. Ujjbegyemmel óvatosan érintettem meg a bőrfelületet, s az éppolyan hideg volt, mint az elmúlt néhány év minden napján. Talán azon a napon vékonyodott el az én gyöngysoromnak a szála, ha még el nem is szakadt.
„De régen volt az már” – sóhajtottam fájdalmasan, majd próbáltam nem a múltra gondolni. Inkább Jake arcát akartam elképzelni, a reakcióját arra, ha meghallja a válaszomat a kérdésére. Tudom, hogy örülni fog neki, és idővel nekem sem lesz lelkiismeret-furdalásom, amiért így döntöttem. Hiszen ő volt az, aki segített összeszedni az igazgyöngyöket, mikor a féltve őrzött láncom elszakadt, és ő volt az, aki azóta is kitartott mellettem, aki mosolyt tudott csalni az arcomra.
Szegény nem is tudhatja, hogy egy gyöngyszem örökre elveszett a láncomról, és a helyébe csupán egy utánzat került. S hiába legalább olyan nemes ez az árva szem, az elveszetett nem pótolhatja. Csupán az illúzióját nyújthatja, hogy a gyöngysor újra épp, régi pompájában ragyog. De a kicserélt szem és a csomó örökre ott marad… emlékeztetni.
Gondolataimból az ajtócsengő csilingelése rángatott vissza a valóságba. Mikor kézfejemmel letöröltem a könnycseppeket arcomról, akkor döbbentem rá, hogy önkéntelenül sírni kezdtem, ahogy a múlt eszembe ötlött. De abban a pillanatban nem gondolhattam erre, a vásárlóval kellett foglalkoznom.
Ahogy azonban az ajtó felé pillantottam, szívverésem egy pillanatra megállt, amúgy is halvány arcom még sápadtabbá változott. Nem számítottam rá, hogy egy nap éppen ő fog besétálni ebbe az üzletbe, s most mégis.
Az aranyszínű szempár olyan fájdalommal nézett engem, mint a szívemben érzett keserűség volt. Éreztem, hogy a gyöngysorom csomója lazulni kezd, és ha nem szorítom elég erősen, a két vég szétcsúszik, kizuhannak a kezemből, az igazgyöngyszemek pedig feltartozhatatlanul szétgurulnak, és többé nem lelek rájuk, még akkor sem, ha Jacob ismét mellém áll, és segít nekem.
Nem akartam sírni, de az előbbi könnycseppek ismét szemembe tódultak, így azok függönyén át láttam, ahogy az érkező egyre közelebb lép, ám tekintetét nem veszi le rólam. Nem szólalt meg, én sem tudtam, mit is kéne mondanom. Helyette görcsösen összeszorítottam ajkaimat, egyrészt nehogy kirobbanjon belőlem az évek során felhalmozódott fájdalom, illetve meg ne lazuljon a szorításom a csomón.
Végül azonban mégis én szólaltam meg először, a hangom legalább olyan fagyosnak tűnt a feszült csöndben, mint amilyennek az ő bőre, mikor régen megérintett, magához ölelt.
- Mit keresel itt? – suttogtam a szavakat, tudtam, hogy ő így is tisztán hallja. Nem válaszolt, ezért keserűen folytattam. – Azt mondtad, elmész, nem látlak többé, és idővel elfelejtelek. Most mégis itt vagy…
- Azt is mondtam, hogy én viszont örökre emlékezni fogok rád, mert én nem felejtek, én nem vagyok ember.
- Igen, mondtad. De azt is, hogy nem vagyok számodra elég jó.
- Sajnálom, ami akkor történt – suttogott ő is, a hangjában csengett a fájdalom, amit a tekintetében is láttam. És talán még valami, a bűnbánat.
- Nem gondolod, hogy ezt nem ennyi év elteltével kellene mondanod? – kérdeztem vissza enyhe gúnnyal a hangomban, mire ő megadóan bólintott. – Mért jöttél most ide? Hogy újra feltépd a régi sebeimet?
- Sajnálom, Bella. Mindent annyira bánok. Nem volt igaz, hogy nem voltál nekem elég jó, egy szavam sem volt igaz…
- Hát akkor? – Nem értettem, mit akar ezzel tudomásomra hozni. Nem értettem sem őt, sem a helyzetet. Csak azt tudtam, ez a nap mégis más, mint az elmúlt évek során, és ő maga is más lett.
Persze Edward ennyi idő alatt nem öregedett egy percet sem, épp úgy tizenhét éves volt, mint már majd egy évszázada. A gyönyörűsége sem kopott egy hajszálnyit sem, a haja most is bronzvörös volt, a szeme arany, ő maga magas, izmos. Egyszerűen tökéletes. Mint egy igazgyöngy. Mint az elveszett igazgyöngyöm.
- Én… meg akartalak védeni. Magamtól, a családomtól, és mindattól, amit a vámpír létem jelent. Úgy éreztem, én nem vagyok elég jó számodra. De tudtam, ez neked nem lenne elég érv ahhoz, hogy távol légy tőlem. Én…
- Ne folytasd, már értek mindent. – Habár a szívem az elhangzottak után hevesen kezdett kalimpálni, a hangom továbbra is dermesztően hideg volt.
A gyöngysor újra elszakadt. Legalábbis azt éreztem, de rá kellett döbbennem, ez is csak ugyanolyan illúzió volt, mint a gondolat, hogy Jake mellett boldog lehet. A gyöngysorom sosem lett újrafűzve, mert hiányzott róla a legszebb szem, a legtündöklőbb. Hiányzott Edward.
- És most ennyi év után mi változott? – kérdeztem csöndesen, újra ránéztem, s láttam rajta, hogy bizonytalan velem kapcsolatban. Bizonytalan, mert az én gondolataimat továbbra sem képes olvasni.
- Rádöbbentem, hogy nem tudlak téged megóvni azzal a csalódásoktól és a fájdalomtól, ha távol tartalak magamtól. És ami még rosszabb, képtelen vagyok nélküled létezni.
- Honnan…? – akartam kérdezni, de a mondatot nem tudtam befejezni.
- Olvastam Jacob gondolataiban – felelte, majd látván, hogy nem egészen értem, magyarázni kezdett. – Megtudtam, hogy megkérte a kezedet, de te nem válaszoltál rá azóta sem. Aztán ott volt a bizonytalanság Jacobban, hogy te továbbra sem tudsz rá másként tekinteni, mint egy barátra, egy testvérre, mert továbbra is engem szeretsz.
Elsápadtam a gondolatra, hogy Jake mindezt ilyen világosan látja, holott még én sem voltam biztos az érzelmeimben. Ekkor döbbentem rá, hogy neki is milyen fájdalmat okoztam a hitegetéssel, és még jobban bántottam volna, ha igent mondok neki, de nem tudom boldoggá tenni. Önző módon csak magamra gondoltam eddig.
- Tudhattad volna, hogy ez nem fog változni, mert az emlékeket ellophatod, de az érzéseimet nem. – Ekkor már közel sem fagyos, inkább megtört, keserű volt a hangom.
- Tudnom kellett volna – suttogott. – Meg tudsz valaha is bocsátani?
Egy pillanatig mérlegeltem, hogy ezzel milyen fájdalmat okozok majd Jake lelkének, aztán mégis úgy döntöttem, az nagyobb kín volna, ha hozzá láncolnám magam, és nem szeretném úgy, ahogy elvárja tőlem. Ezt talán ő is meg fogja érteni…
- Nem löksz el többé magadtól?
- Ígérem, soha többé! – Ekkor már mosoly jelent meg ajkai szegletében, görcsös izmai felengedni látszottak.
- Akkor hajlandó vagy át is változtatni? – kérdeztem óvatosan, hiszen egykoron ezen annyit veszekedtünk.
- Ha ez kell ahhoz, hogy örökre velem légy, akkor igen.
Akkor már tudtam, ez úttal nem csupán az újracsomózott gyöngysorom illúzióját kapom, hanem ott fog csillogni a valaha volt leggyönyörűbb igazgyöngy, Edward. És bár a csomó is megmarad, emlékeztetve minket a magányosan töltött négy esztendőre, de előttünk áll az öröklét, hogy ezt az elvesztegetett időt bepótoljuk.
Hiszen számomra a világon csak egy helyen van boldogság és biztonság. Edward ölelő karjaiban.

Közhelyek

Tartalom: Az egyperces első kötet végekor játszódik, mikor Edward a kórházban Bella ágya mellett elmélkedik az érzéseiről, s arról, mi lenne helyes, ha a jövőben megtörténne. Képes volna létezni a lány nélkül? Fel tudja adni az ő érdekeiben a kapcsolatukat? A válaszokat mi már tudjuk, de a belső vívódásait nem ismerjük... Néhány kiragadott dialógus a könyvből, pillanatnyi érzelmek a szívek mélyéről!

Közhelyek

Mi az élet? Ritkán gondolkozunk el rajta, hiszen olyan természetes, hogy ezt a napról napra tartó folyamatot tapasztaljuk. Az élet az, amit pillanatról pillanatra élünk, akár fáj, akár örömteli, akkor is. És mégis, valójában mi is volna?

Talán leginkább közhelyek.

Olyan megkérdőjelezhető kijelentések, melyeket naponta cáfolhatunk meg, vagy tarthatunk értelmetlen fecsegésnek. Mégis mondjuk őket… magunk és mások megnyugtatására.

Például tényleg igaz volna, hogy minden ember számára megteremtődött az a másik, aki társa neki, beragyoghatja a napjait, titkainak tudója lehet? Létezik ez a mindent elsöprő szerelem, és kitart az idők végeztéig? Biztosan rálelhetünk erre az illetőre a több milliárd másik között? Vagy mi történik, ha megtaláljuk, de elveszítjük őt szinte azonnal?

Edward Cullen gondolataiban hasonló kérdések motoszkáltak, közben a holtsápadt lányt figyelte. Alighogy rálelt az ő Bellájára, máris elszakítja tőle a sors? Hát ilyen kegyetlen volna a világ, és ennyire halálra ítélt az ő kapcsolatuk? Vagy ez volna a büntetése, amiért egy halandót engedett a szívébe férkőzni?

A fiú már órák óta ült a lány ágya mellett, s annyira mélyen a saját gondolataiba merült, hogy a körülötte lévők fel sem tűntek számára. Nem hallotta senki gondolatait – ami máskor olyan természetes volt számára -, csupán Bellát figyelte, és próbált választ kapni a kérdéseire.

Úgy érezte, mintha egy örökkévalóság telt volna el azóta, hogy a tükörteremben meglátta őt Jamesszel. Az a düh és gyilkolási vágy, ami akkor hatalmába kerítette a másik vámpír láttán, és a kétségbeesés, hogy elveszíti Bellát, azóta sem csillapodott lelkében. Noha a vadásszal családtagjai azóta már végeztek, és a lány is kórházba került, ő még mindig magát hibáztatta.

Bűnösnek érezte magát gyengesége miatt, amiért nem volt képes eltaszítani magától sem őt, sem az újdonsült érzést szívében. Hiszen, ha elég erős lett volna, nem történhetett volna meg ez, hogy a lány kis híján egy szörnyeteg áldozata lett, hogy most is csupán gépek biztosítják számára az életet. Ebben a pillanatban még arra sem volt büszke, hogy gyengesége közepette is erőssé tudott válni akaratereje, és legyőzte ragadozó énjét, s nem szívta ki Bella minden csepp vérét. Hiszen ott volt az alkalom, megtehette volna…

…de azt sosem bocsátotta volna meg magának. De azért is örök lelkiismeret-furdalás fogja gyötörni, hogy egyáltalán kitette a lányt hasonló borzalmaknak.

Csakis önmagát hibáztatta mindenért, abban a pillanatban az sem tompította fájdalmát, hogy Bella mindvégig tisztában volt a veszélyekkel, és önként ment velük szembe. Nem! Neki kellett volna erélyesebbnek lennie, és ha örök magány is a végzete, eltaszítania magától. Mert ha megtette volna, most nem csak az az állandó csipogás biztosítaná afelől, hogy életben van… ki tudja meddig még.

Gondolataiból a lány gyenge, bizonytalan mozdulatai rángatták vissza a valóságba. Szemvillanásnyi idő alatt boldogság járta át, s állát rögtön a lány párnájának szélére támasztotta, onnan figyelte, ahogy visszatér arcába az élet.

- Edward, annyira sajnálom! – felelte a lány, habár ő akart hasonlókat mondani, hiszen majdnem elveszítette őt.

-Ssss! – csitította. – Most már minden rendben lesz!

És abban a pillanatban úgy is gondolta, nem pusztán a lány megnyugtatására mondta. A továbbiakban elhangzott beszélgetésük alatt lelke lassan felszabadult a nyomás alól, ahogy egyre inkább tudatosult benne, hogy Bella él, és élni is fog. Minden szava bűnbánóan hangzott, nem akarta, hogy a lány haragudjon rá, hiszen számára az is éppen elég volt, hogy tudta, magának sosem fogja tudni megbocsátani, hogy ekkora veszélynek tette ki.

Pillanatnyi megnyugvása akkor lett hirtelen semmivé, mikor meghallotta, hogy Bella akár el is költözhet Forksból. Habár tudta, ez volna a leghelyesebb, mégis lelki fájdalom járta át minden porcikáját, hogy most, mikor visszakapta őt az élettől, le kell róla mondania. Ám tudta, meg kell tennie, Bella érdekében.

Sejtette, hogy ha elmondja neki is, hogy úgy véli, Bellának Floridában a legjobb, tiltakozni fog, de kötelességének érezte megvédeni őt. Hiszen ha vele marad, állandó veszélynek lenne kitéve, és ő ezt nem engedheti meg.

Azonban a sziklaszilárd elhatározás egészen addig tartott, míg a lány könyörögve kérte, ne hagyja el őt soha. Ahogy tekintetük összefonódott, a fiú tudta, nem is lenne képes rá, hogy elengedje a lányt, mert az olyan lenne, ha az egyik felét veszítené el.

Hát ez volna az a közhelyes kijelentés, hogy senki nem élhet a másik fele nélkül?

- Nem hagylak el! – ígérte, s boldogsággal töltötte el, hogy a kétségbeesés végre kezdett eltűnni Bella arcáról, s megnyugodni látszott, habár hallotta szívének heves dobogását. – Nem megyek sehová, itt maradok mindaddig, amíg szükséged van rám.

- Megesküszöl, hogy nem hagysz el?

Edward lágyan a két keze közé fogta a lány arcát, hozzá hajolt, s úgy mondta komolyan, tágra nyílt szemekkel:

- Megesküszöm.

Nem sokkal később már végre minden zavaró tényezőt kizárva ült a lány ágyának szélén. Ahogy maga mellett érezte Bella testének melegét, s tudta, szükségük van egymásra, mint szomjazónak a vízre, elsuttogta a világ legnagyobb közhelyét, ami egyben mégis a legcsodálatosabb szó:

- Szeretlek.

- Én is.

S az az apró, édes csók, amit végül váltottak, megpecsételte sorsukat. Mert jöjjön bármennyi veszély, őket nem véletlenül sodorta egymás mellé a végzet.

S hogy mi az élet? Edward számára se nem több, se nem kevesebb, mint óvni az ő törékeny Belláját minden veszedelemtől, mert ő a társa, a másik fele, akire szüksége van, hogy beragyogja a napjait, ő ismeri a titkait, s fogadja el azokkal együtt is. Az ő élete és sorsa, hogy szeresse és védelmezze, még akkor is, ha ilyet állítani a világ legnagyobb közhelye.

Köszöntő

Üdvözlök minden erre tévedőt! :)

Ezen az oldalon az írásaimat találhatjátok meg, a lelkem egy nagyon nagy darabját. Az oldal folyamatosan bővül, gazdagodik, persze ez attól is függ, éppen mennyire van ihletem.

Kívánom, hogy érezzétek jól magatokat, és találjatok olyan történetet, ami elnyeri a tetszéseteket!

Jó böngészést és olvasgatást: Dorkuci.

Ui.: A kritikákat mindig nagyon szívesen fogadom, akkor is ha negatív, de építő jellegű. Tehát ne kíméljetek, várom észrevételeiteket ;)