Leírás: Mikor Bella La Pushban leugrott a szikláról, Jacob megmentette, Alice nem kereste fel őt Forksban, Edward nem tért vissza hozzá sosem. Bellába kezdett visszatérni az életkedv, Jake iránti érzelmei kezdtek megváltozni, egészen addig, míg újra keserű fordulatot vett az élete. A Bellában dúló érzéseket hivatott leírni ez a történet, egészen addig, míg a homokórán lepereg az utolsó szemcse. Figyelmeztetés: említés szintjén szereplő halála.
Homokóra
Az életben gyakorta esnek meg váratlan, sorsfordító események. Ám az én életemben talán még sűrűbben fordult meg a világ a tengelye körül, mint egy normális emberében. Túl sok volt a kellemetlen változás. Hosszú lenne felsorolni mindent, de tény, mindezek összessége juttatott odáig, ahol most vagyok. Semmi sem úgy alakult az elmúlt években, mint ahogyan egykor elterveztem. Hiszen gyermekként meg sem fordult a fejemben, hogy egy esős kisvárosba költözzek, vagy hogy addig mesebelinek hitt lények vegyenek körbe a mindennapjaimban. Minden megváltozott ahhoz képest, mint ahogy egykor megálmodtam.
Talán csak egyetlen dolog lesz ugyanolyan. Egy kényelmes ágyban, puha párnák között halhatok bele a saját öregségembe. S ha erre gondolok, keserűen idéződnek fel bennem a múlt elhalványult emlékképei, egykori gyönyörű arcok s a lelkemben lüktető ezerféle érzés. Hiszen alakulhatott volna minden másképp is.
Néha még mindig érzem sajogni a mellkasomban tátongó lyukat, néha még felszakadnak a sebek, pedig mennyi idő telt már el azóta… Egy egész élet. Az én egész életem. És utam végéhez közeledve el kell ismernem, a normális emberi emlékezet tényleg hasonlatos egy szitához, mert idővel megkopnak és kifakulnak a múlt darabkái. Az, hogy az én lelkembe beleégtek emlékképek, arcok és érzésfoszlányok, talán még meg is érthető. Hiszen én sosem voltam olyan, mint más emberek.
Hogy is lehettem volna, mikor tizenhét éves koromtól kezdve vámpírok és farkasok vettek körül?
Edwarddal való szakításom után végtelen hosszú hónapoknak kellett eltelnie, mire végre ismét embernek kezdtem tűnni mások szemében is. Talán ha nincs Jacob és a barátai, akkor a zombi, akinek bőrében hosszú ideig vegetáltam, legyőzött volna. A tudat, hogy vannak barátaim, akikre számíthatok, erőt adott, hogy élni akarjak. S habár kezdetben kerestem a veszélyt, hogy hallhassam fejemben a gyönyörű hallucinációkat, idővel ezek is megszűntek, mivel egyre halkultak a bársonyos szavak, majd végleg el is némultak. Edward másodszorra is elhagyott, de ezúttal végleg.
Egyedül maradtam, de mégsem voltam magányos. Jake nem hagyta, hogy magamba forduljak, esélyt sem adott arra, hogy ismét zombivá legyek. Nap nap után megjelent nálunk, vagy engem hívott La Pushba. Ő lett a kapaszkodóm a racionalitásba, a jelenbe, valamint a sebeim begyógyítója. Megmentette az életemet, többszörösen is. Hiszen ő és a falka megmentett először Laurenttől, majd Victoriától is, majd szépen lassan a teljes depresszióból is kirángattak.
Tudtam, az elejétől kezdve biztosan tudtam, Jacob nem csupán úgy tekint rám, mint én szerettem volna. Ő nem testvéri szeretettel viseltetett irántam. Kezdetben szörnyű lelkifurdalásom volt miatta, majd szép lassan, ahogy a tátongó lyuk egyre összeszűkült, úgy bennem is átalakultak az érzelmek. Ám tudnom kellett volna, én nem csak a szerencsétlenséget vonzom úgy, mint a mágnes, hanem a fájdalmat is.
Nem én voltam az, akit Jake mellé szánt a sors. Én nem úgy szerettem őt, mint ahogyan Emily szerette Samet, ebben a felállásban én Leah voltam. A felesleges harmadik, akinek a legjobban fáj, mert ő csak veszthet. Habár láttam, mennyire fáj Jacobnak, hogy bánt engem, ő nem tudott változtatni mindezen. Hiszen Samnek is bűntudata volt egykor Leah miatt, de a végzet Emily mellé szánta.
Utólag belegondolva, abban sem vagyok biztos, hogy tényleg szerelem volt részemről. Hiszen ha mindazt annak titulálnám, akkor melyik szó jellemezné legjobban mindazt, amit Edward iránt éreztem? Talán csak el akartam hitetni magammal, hogy Jake mellett boldog lehetnék, teljes lehetne az életem. Mert ha a szerelem olyan, mint a lángolás, akkor Jake-kel mi csak parázslottunk, majd ki is aludtunk.
De az igazsághoz az is hozzátartozik, férfi iránt hasonlót már soha többé nem éreztem.
Tisztán emlékszem a napra, mikor megtudtam, hogy Jacob bevésődött. Nem értettem, hogy történhetett, hiszen mióta ismertem őt, szerelmes volt belém. Fülemben csengnek a szavai ennyi idő után is.
- Sajnálom! Én tényleg nem így akartam ezt, de a sorsom ellen nem küzdhetek. Bella, szerettelek téged mindig is, és szeretlek még most is, de ez a szerelem kevés lenne ahhoz, hogy egy életre boldoggá tegyen minket. Ő azonban a lelki társam…
- Ne folytasd, Jake! Jogod van boldognak lenni – feleltem, majd kisétáltam az életéből.
Tudtam, hogy igaza volt, mégis bántottak a szavai. Úgy éreztem, én képtelen lennék olyan mazochista életet élni, mint Leah tette, így bármennyire fájt is, idejét éreztem eljönni Forksból. Charlie elhagyása jobban fájt, mint hittem volna. Az évek alatt olyan természetessé vált, hogy csendesen élünk egymás mellett, hogy nappal főzök rá, és takarítok utána, éjjelente pedig hallgatom megnyugtató horkolását a szomszédos szobából. A távozásom után nagyon sokáig sírtam magam álomba az édesapám után vágyakozva.
Phoenixtől nem csupán a fájó emlékek feledését reméltem, hanem hogy visszatérhetek abba a tudattalan, álmodozós életbe, amit évekkel korábban magam mögött hagytam. Talán a napfénytől reméltem, hogy visszatér belém az élet, a lelkesedés, a reménykedés. Hiszen ahol süt a nap, oda nem merészkedik vámpír sem, és ahol nincs vámpír, ott vérfarkasokra sincs szükség.
Igen, elmenekültem. De nem csak a fájdalom és a csalódás elől, hanem a mitikus lények és különös világuk bűvköréből is.
Az egyetem elvégzése után férjhez mentem. Nem voltam szerelmes, és a férjemben sem volt semmi különleges. Mindennapi, szürke ember volt, aki nem hisz természetfeletti lényekben. Boldogságot sohasem vágytam a házasságomtól, mindössze megnyugvást. De azt sem kaphattam meg. Született ugyan egy fiam, de a csalódás ismét utolért, újabb férfi hagyott el, és az indok ismét az volt, mint már kétszer korábban: nem vagyok elég jó számára. a tudat, hogy a férjemnek szeretője van, fájt. Tudatosította bennem, soha nem leszek elég jó senkinek, én a boldogtalanságra születtem. A válás gyors volt és vitamentes. Egyetlen dologhoz ragaszkodtam, a fiamhoz, és végül meg is szereztem. Hosszú, csendes és magányos évek követték egymást, míg egy nap meg nem szólalt a telefon.
Megdöbbentem, mikor meghallottam az egykor oly jól ismert hang tulajdonosát. Ő beszélt, én pedig meg sem tudtam szólalni, csak ahogy a szavak jelentése eljutott a fülemig, úgy sápadtam el, majd kezdtem zokogni. Jacob Black azért hívott, hogy tudassa, apám elhunyt.
A következő napok összefolytak, csupán akkor eszméltem letargiámból, mikor fiam kezét fogva leszálltam a repülőgépről Port Angelesben, és szembe találtam magam vele. Rajta alig fogott az idő vasfoga, épp olyannak tetszett, mint egykor régen, egy másik életben. Ellenben rajtam látszott az azóta eltelt húsz év. Mikor Jacob együtt érzően magához ölelt, az ölelése is épp olyan forró volt, mint korábban. Az egy órás autóút Forksba csendesen telt, csupán a kis Charlie váltott néhány szót Jake-kel. A városba érve rá kellett döbbennem, minden úgy néz ki, mint mikor elmentem. Mintha megállt volna az idő.
A temetés egyszerű volt, s majd mindenki ejtett néhány könnycseppet. Rengetegen jöttek el, hiszen apám Forks nagyra becsült személye volt, nem mellesleg La Pushban is szerették őt. Újra találkoztam régi ismerősökkel, amitől úgy éreztem, sebek szakadnak fel bennem. Ha kisfiam nem áll végig mellettem, talán össze is omlok. Így viszont a könnycseppeket visszatartottam, s újra és újra átfutott az agyamon, éppen olyan zombi vagyok, mint mikor Edward elhagyott. Látszólag érzéketlen. De belül kegyetlenül fájt. Sajgott a lyuk a mellkasomban, ami hirtelen ismét akkora volt, mint mikor keletkezett.
Hiszen Forksban voltam, ahol mindent elveszítettem. Először Edwardot és a családját, majd Jacobot és a többi farkast, aztán a reményeimet, az álmaimat, a boldogságomat, most pedig az apámat is.
Ismét menekülni kezdtem, minél messzebb attól az istenverte esős várostól, minél messzebb a múlt fojtogató emlékeitől. Edwardnak miért nem volt igaza? Az én agyam miért nem úgy működött, mint bármely más embernek? Mint a szita?
Talán egész életemben menekültem. És most itt vagyok, hetven évesen és végtelenül magányosan. Az én homokórámon lassan leperegnek az utolsó szemek is. Számot adtam az életemről, és elkönyvelhetem, boldogtalan volt. Mennyivel könnyebb lett volna, ha sok-sok évtizeddel ezelőtt Jacob nem ment ki a vízből, mikor leugrottam a szikláról. Bárcsak akkor meghalhattam volna a szívemben Edward emlékével, Jake-t is megóvva magamtól.
Nem, legyünk azért igazságosak, egyetlen örömöm volt az életben. Mégpedig a fiam, aki attól az embertől született, akit sosem szerettem, de mégis a legnagyobb hálával voltam iránta. Hiszen célt adott Charlie által, legyen miért léteznem. A fiam volt az, aki nem hagyta sosem, hogy zombi legyek. Charlie volt az egyetlen férfi, aki sosem hagyott el, nem vágta azt a fejemhez, hogy nem vagyok neki elég.
Most már nyugodt lehet a lelkem.
Legördülhet az utolsó szemcse a homokórában.
Homokóra
Az életben gyakorta esnek meg váratlan, sorsfordító események. Ám az én életemben talán még sűrűbben fordult meg a világ a tengelye körül, mint egy normális emberében. Túl sok volt a kellemetlen változás. Hosszú lenne felsorolni mindent, de tény, mindezek összessége juttatott odáig, ahol most vagyok. Semmi sem úgy alakult az elmúlt években, mint ahogyan egykor elterveztem. Hiszen gyermekként meg sem fordult a fejemben, hogy egy esős kisvárosba költözzek, vagy hogy addig mesebelinek hitt lények vegyenek körbe a mindennapjaimban. Minden megváltozott ahhoz képest, mint ahogy egykor megálmodtam.
Talán csak egyetlen dolog lesz ugyanolyan. Egy kényelmes ágyban, puha párnák között halhatok bele a saját öregségembe. S ha erre gondolok, keserűen idéződnek fel bennem a múlt elhalványult emlékképei, egykori gyönyörű arcok s a lelkemben lüktető ezerféle érzés. Hiszen alakulhatott volna minden másképp is.
Néha még mindig érzem sajogni a mellkasomban tátongó lyukat, néha még felszakadnak a sebek, pedig mennyi idő telt már el azóta… Egy egész élet. Az én egész életem. És utam végéhez közeledve el kell ismernem, a normális emberi emlékezet tényleg hasonlatos egy szitához, mert idővel megkopnak és kifakulnak a múlt darabkái. Az, hogy az én lelkembe beleégtek emlékképek, arcok és érzésfoszlányok, talán még meg is érthető. Hiszen én sosem voltam olyan, mint más emberek.
Hogy is lehettem volna, mikor tizenhét éves koromtól kezdve vámpírok és farkasok vettek körül?
Edwarddal való szakításom után végtelen hosszú hónapoknak kellett eltelnie, mire végre ismét embernek kezdtem tűnni mások szemében is. Talán ha nincs Jacob és a barátai, akkor a zombi, akinek bőrében hosszú ideig vegetáltam, legyőzött volna. A tudat, hogy vannak barátaim, akikre számíthatok, erőt adott, hogy élni akarjak. S habár kezdetben kerestem a veszélyt, hogy hallhassam fejemben a gyönyörű hallucinációkat, idővel ezek is megszűntek, mivel egyre halkultak a bársonyos szavak, majd végleg el is némultak. Edward másodszorra is elhagyott, de ezúttal végleg.
Egyedül maradtam, de mégsem voltam magányos. Jake nem hagyta, hogy magamba forduljak, esélyt sem adott arra, hogy ismét zombivá legyek. Nap nap után megjelent nálunk, vagy engem hívott La Pushba. Ő lett a kapaszkodóm a racionalitásba, a jelenbe, valamint a sebeim begyógyítója. Megmentette az életemet, többszörösen is. Hiszen ő és a falka megmentett először Laurenttől, majd Victoriától is, majd szépen lassan a teljes depresszióból is kirángattak.
Tudtam, az elejétől kezdve biztosan tudtam, Jacob nem csupán úgy tekint rám, mint én szerettem volna. Ő nem testvéri szeretettel viseltetett irántam. Kezdetben szörnyű lelkifurdalásom volt miatta, majd szép lassan, ahogy a tátongó lyuk egyre összeszűkült, úgy bennem is átalakultak az érzelmek. Ám tudnom kellett volna, én nem csak a szerencsétlenséget vonzom úgy, mint a mágnes, hanem a fájdalmat is.
Nem én voltam az, akit Jake mellé szánt a sors. Én nem úgy szerettem őt, mint ahogyan Emily szerette Samet, ebben a felállásban én Leah voltam. A felesleges harmadik, akinek a legjobban fáj, mert ő csak veszthet. Habár láttam, mennyire fáj Jacobnak, hogy bánt engem, ő nem tudott változtatni mindezen. Hiszen Samnek is bűntudata volt egykor Leah miatt, de a végzet Emily mellé szánta.
Utólag belegondolva, abban sem vagyok biztos, hogy tényleg szerelem volt részemről. Hiszen ha mindazt annak titulálnám, akkor melyik szó jellemezné legjobban mindazt, amit Edward iránt éreztem? Talán csak el akartam hitetni magammal, hogy Jake mellett boldog lehetnék, teljes lehetne az életem. Mert ha a szerelem olyan, mint a lángolás, akkor Jake-kel mi csak parázslottunk, majd ki is aludtunk.
De az igazsághoz az is hozzátartozik, férfi iránt hasonlót már soha többé nem éreztem.
Tisztán emlékszem a napra, mikor megtudtam, hogy Jacob bevésődött. Nem értettem, hogy történhetett, hiszen mióta ismertem őt, szerelmes volt belém. Fülemben csengnek a szavai ennyi idő után is.
- Sajnálom! Én tényleg nem így akartam ezt, de a sorsom ellen nem küzdhetek. Bella, szerettelek téged mindig is, és szeretlek még most is, de ez a szerelem kevés lenne ahhoz, hogy egy életre boldoggá tegyen minket. Ő azonban a lelki társam…
- Ne folytasd, Jake! Jogod van boldognak lenni – feleltem, majd kisétáltam az életéből.
Tudtam, hogy igaza volt, mégis bántottak a szavai. Úgy éreztem, én képtelen lennék olyan mazochista életet élni, mint Leah tette, így bármennyire fájt is, idejét éreztem eljönni Forksból. Charlie elhagyása jobban fájt, mint hittem volna. Az évek alatt olyan természetessé vált, hogy csendesen élünk egymás mellett, hogy nappal főzök rá, és takarítok utána, éjjelente pedig hallgatom megnyugtató horkolását a szomszédos szobából. A távozásom után nagyon sokáig sírtam magam álomba az édesapám után vágyakozva.
Phoenixtől nem csupán a fájó emlékek feledését reméltem, hanem hogy visszatérhetek abba a tudattalan, álmodozós életbe, amit évekkel korábban magam mögött hagytam. Talán a napfénytől reméltem, hogy visszatér belém az élet, a lelkesedés, a reménykedés. Hiszen ahol süt a nap, oda nem merészkedik vámpír sem, és ahol nincs vámpír, ott vérfarkasokra sincs szükség.
Igen, elmenekültem. De nem csak a fájdalom és a csalódás elől, hanem a mitikus lények és különös világuk bűvköréből is.
Az egyetem elvégzése után férjhez mentem. Nem voltam szerelmes, és a férjemben sem volt semmi különleges. Mindennapi, szürke ember volt, aki nem hisz természetfeletti lényekben. Boldogságot sohasem vágytam a házasságomtól, mindössze megnyugvást. De azt sem kaphattam meg. Született ugyan egy fiam, de a csalódás ismét utolért, újabb férfi hagyott el, és az indok ismét az volt, mint már kétszer korábban: nem vagyok elég jó számára. a tudat, hogy a férjemnek szeretője van, fájt. Tudatosította bennem, soha nem leszek elég jó senkinek, én a boldogtalanságra születtem. A válás gyors volt és vitamentes. Egyetlen dologhoz ragaszkodtam, a fiamhoz, és végül meg is szereztem. Hosszú, csendes és magányos évek követték egymást, míg egy nap meg nem szólalt a telefon.
Megdöbbentem, mikor meghallottam az egykor oly jól ismert hang tulajdonosát. Ő beszélt, én pedig meg sem tudtam szólalni, csak ahogy a szavak jelentése eljutott a fülemig, úgy sápadtam el, majd kezdtem zokogni. Jacob Black azért hívott, hogy tudassa, apám elhunyt.
A következő napok összefolytak, csupán akkor eszméltem letargiámból, mikor fiam kezét fogva leszálltam a repülőgépről Port Angelesben, és szembe találtam magam vele. Rajta alig fogott az idő vasfoga, épp olyannak tetszett, mint egykor régen, egy másik életben. Ellenben rajtam látszott az azóta eltelt húsz év. Mikor Jacob együtt érzően magához ölelt, az ölelése is épp olyan forró volt, mint korábban. Az egy órás autóút Forksba csendesen telt, csupán a kis Charlie váltott néhány szót Jake-kel. A városba érve rá kellett döbbennem, minden úgy néz ki, mint mikor elmentem. Mintha megállt volna az idő.
A temetés egyszerű volt, s majd mindenki ejtett néhány könnycseppet. Rengetegen jöttek el, hiszen apám Forks nagyra becsült személye volt, nem mellesleg La Pushban is szerették őt. Újra találkoztam régi ismerősökkel, amitől úgy éreztem, sebek szakadnak fel bennem. Ha kisfiam nem áll végig mellettem, talán össze is omlok. Így viszont a könnycseppeket visszatartottam, s újra és újra átfutott az agyamon, éppen olyan zombi vagyok, mint mikor Edward elhagyott. Látszólag érzéketlen. De belül kegyetlenül fájt. Sajgott a lyuk a mellkasomban, ami hirtelen ismét akkora volt, mint mikor keletkezett.
Hiszen Forksban voltam, ahol mindent elveszítettem. Először Edwardot és a családját, majd Jacobot és a többi farkast, aztán a reményeimet, az álmaimat, a boldogságomat, most pedig az apámat is.
Ismét menekülni kezdtem, minél messzebb attól az istenverte esős várostól, minél messzebb a múlt fojtogató emlékeitől. Edwardnak miért nem volt igaza? Az én agyam miért nem úgy működött, mint bármely más embernek? Mint a szita?
Talán egész életemben menekültem. És most itt vagyok, hetven évesen és végtelenül magányosan. Az én homokórámon lassan leperegnek az utolsó szemek is. Számot adtam az életemről, és elkönyvelhetem, boldogtalan volt. Mennyivel könnyebb lett volna, ha sok-sok évtizeddel ezelőtt Jacob nem ment ki a vízből, mikor leugrottam a szikláról. Bárcsak akkor meghalhattam volna a szívemben Edward emlékével, Jake-t is megóvva magamtól.
Nem, legyünk azért igazságosak, egyetlen örömöm volt az életben. Mégpedig a fiam, aki attól az embertől született, akit sosem szerettem, de mégis a legnagyobb hálával voltam iránta. Hiszen célt adott Charlie által, legyen miért léteznem. A fiam volt az, aki nem hagyta sosem, hogy zombi legyek. Charlie volt az egyetlen férfi, aki sosem hagyott el, nem vágta azt a fejemhez, hogy nem vagyok neki elég.
Most már nyugodt lehet a lelkem.
Legördülhet az utolsó szemcse a homokórában.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése