Mindörökre!

Carlisle Cullen élete hibájának tartotta, hogy nem gátolta meg fiát, hogy elhagyja a lányt, akit szeretett, és ezzel nem tudta megakadályozni, hogy a családja boldogtalan legyen. Tíz év elteltével aztán kap egy új esélyt, hogy jóvátegye a hibáját, de vajon tud-e élni a helyzettel?

Mindörökre!

Dr. Carlisle Cullen azon kevesek közé tartozott, akinek az értékrend-hierarchiájában megingathatatlanul a családja volt az első. Minden tettét a szeretet és a jó szándék vezérelte, minden döntésének mozgatórugója felesége és gyermekei voltak. Igyekezett a lehető legjobb életet biztosítani számukra, már amennyire ezt létezésük engedélyezi. Megpróbált mindig helyesen dönteni, már amennyire önzősége, hogy magához hasonló társai legyenek, lehetővé tette. Több évszázad után büszkén jelenthette volna ki, egy kivétellel minden úgy történt, ahogy lennie kellett.

Ilyen hosszú létben egy hiba megbocsátható lenne, ő mégis úgy érezte, ha az nem történik meg, minden máshogy alakul. Hiszen a fia boldog lehetne, és nem járná céltalanul a világot, feledést keresve.

Carlisle úgy vélte, ha anno megakadályozza, hogy Edward elhagyja Bellát a lány biztonsága és normális élete érdekében, ha átváltoztatja őt is, akkor egy nagy és boldog család lehetnének. De ő nem mondott ellent a fiának, és így a családjuk darabjaira hullott.

Edward ki tudja, merre jár napról napra a világban valamiféle értelmet keresve az öröklétben; Rosalie és Emmett menekül az otthon letargiája elől; a mindig vidám Alice alig mosolyog, a mindig csöndes Jasper még annyit sem beszél, mint régen. Esme szíve pedig majd megszakad, amiért újra elveszít egy családot. Ennyi mindenen változtatott egyetlen döntés, a legrosszabb, amit Carlisle az évszázadok alatt meghozott. Pedig már azóta is milyen sok és hosszú év telt el, de tudta jól, már semmi sem lehet olyan, mint volt.

Mert nem lesz még egy Bella, aki Edward halott szívét életre kelti; nem lesz még egy ember, akit valaha ilyen közel engednek magukhoz, akit beengednek az életükbe, a mindennapjaikba.

Gondolataiból a telefon csörgése zökkentette vissza a valóságba.

Miután letette a készüléket, felesége csodás tekintetével találta magát szembe, az aranybarna szempárban megértés csillogott.

- Menj, a betegeknek szükségük van rád! – mondta gyengéd hangon, csókot lehelt szerelme ajkaira, majd útjára engedte.

Carlisle már hozzászokott, hogy akár az éjszaka közepén is hívják, menjen be a kórházba, mert szükség van a szakértelmére és végtelen kitartására, ahogy igyekszik megmenteni betegeit. Kifejezetten ő kérte, hogy ha szükséges, mindenképpen hívják. Szerette volna kompenzálni lelkifurdalását azzal, hogy akinek csak tud, segít.

Ez az eset azonban egészen más volt, mint bármikor máskor. Már a kórház bejáratánál érezte az illatot, amit képtelen volt elnyomni bármilyen fertőtlenítő, vegyszer, bármi más. Az az illat kétségtelenül az övé volt. Ennyi év távlatából is azonnal felismerte.

- Dr. Cullen, de jó, hogy bejött, kész őrültekháza van itt ma éjszaka! – hadarta egy ápolónő, s egy kórlapot nyomott Carlisle kezébe.

- Mi történt? – kérdezte, közben belepillantott a papírokba.

- A Port Angelesbe vezető autópályán egy kamion átsodródott a szembejövők sávjába, és öt autót sodort magával. Már most van négy halott, három válságos állapotú, tíz könnyebben sérült – sorolta, közben levegőt is alig vett.

- Köszönöm, Amanda. Benézek Ms. Swanhoz.

Carlisle nem volt benne biztos, nem fogja-e rettenetesen felkavarni Bella érzelmeit a megjelenésével. Ő sem tudta, benne milyen érzéseket fog kelteni, hogy ennyi év után újra találkoznak. Hiszen ő nem akadályozta meg a lány boldogtalanságát, csalódását. Vajon túltette már magát rajta, elfelejtette őket, vagy Bella még ebben is egyedülálló, különleges?

Ahogy belépett a szobába, rádöbbent, nem volt felkészülve a látványra. A nő, aki összetörten feküdt az ágyban, gépekre csatolva, már nem az a fiatal lány volt, akit ő egykor úgy szeretett, mintha a harmadik lánya lett volna.

A tompán csillogó csokoládébarna szempár hitetlenkedve nézte őt. Hiszen eltelt tíz év, de és Bella már-már elfogadta, többé nem látja a Cullen családot, erre most Carlisle sétál be a kórházi szobája ajtaján.

- Carlisle – suttogta elcsukló hangon Bella, mire a szólított közelebb sétált az ágyához.

- Szervusz Bella! – köszönt egy halvány mosollyal, de zavarában inkább ismét a papírjaiba temette tekintetét.

- Nem is tudtam, hogy visszaköltöztetek Washington államba – motyogta hasonlóan zavarban Bella.

- Csak Esme és én. A többiek néha meglátogatnak minket, de amúgy utazgatnak a világban. – Carlisle keserűen sóhajtott, majd a leletek helyett mégis inkább a csokoládébarna szempárt nézte. – Emlékszel, hogy mi történt veled? – kérdezte próbálva orvos-beteg viszonyba terelni a további beszélgetést.

- Charlie-t mentem meglátogatni Forksba, Jacob Black jött értem kocsival a seattle-i reptérre, de az autópályán balesetünk volt. Aztán itt ébredtem, de még nem mondott senki semmit. Tudsz valamit Jacobról? – érdeklődött aggódó hangon, mire Carlisle megrázta a fejét.

- Valljuk be, Bella, te még mindig vonzod a veszélyt! – mosolygott halványan, de még ő is tudta, a lány jobban ismeri – vagy legalábbis ismerte őt egykor -, mintsem elhiggye, ez a mosoly szívből jön.

- Komoly a baj, ugye? – A kérdésre Carlisle szomorúan nézett a lányra.

- Nem akarok hazudni. Megsérült a gerinced, meg lehetne műteni, de nem sok az esélye, hogy sikerülne.

- Nem fogok tudni többé járni? – kérdezte könnyes tekintettel Bella, mire az orvos aprót bólintott.

- Nem valószínű. Ráadásul néhány belső szerved is megsérült, eltört néhány bordád, ami megsebezte a tüdődet. Ha lekapcsolnánk a gépekről, nem tudnál lélegezni.

- Vagyis haldoklom? – A lány hangja megbicsaklott, nem tudott többet mondani.

Carlisle gondolatai zakatolni kezdtek. Mit kellene tennie, hogyan segíthetne ennek a fiatal nőnek, akit ő annyira szeretett, szeret most is. Tíz év túl hosszú idő ahhoz, hogy rendbe hozza az elkövetett hibát, visszaállítsa a családi boldogságot?

- Bella…

- Ne, Carlisle, kérlek! Túl késő van már ehhez.

- Honnan…

- Te nagyszerű ember vagy, a legtisztább lélek, akit valaha ismertem. Nem a te hibád, hogy Edwardnak nem kellettem. Ha az a sorsom, hogy meghaljak, akkor nem ellenkezem… - suttogta, közben szív alakú arcán végigfolytak a könnycseppek.

- Edward mindig is szeretett téged, ma is szeret.

- Nem akarom rá erőltetni magam. Ha visszajött volna, megbocsátok neki, de annak nincs értelme, hogy kész tények elé állítsuk. Nem szeretett ahhoz eléggé, hogy az öröklétet velem képzelje el. És ez jól is van így.

- Ha mégis meggondolnád magad, itt vagyok, csak szólj a nővérnek, hogy hívjon ide engem! – Carlisle szinte könyörgött. Nem tudta nézni, hogy ez az önzetlen teremtés most belehaljon abba, hogy élt. De az akarata ellenére sem akarta megmenteni.

- Rendben. De most olyan álmos vagyok… - motyogta Bella, és szemhéjai lassan lecsukódtak. Carlisle hűvös márványajkai a forró homlokhoz érintette, majd nehéz szívvel kisétált a szobából, hogy ellássa a többi beteget.

Egész éjjel, miközben a többi beteget látta el, bella körül jártak a gondolatai, abban reménykedett, hogy a lány meggondolja magát, beleegyezik, hogy megmentse, hogy átváltoztassa. Boldognak akarta látni őt is, Edwardot is, Alice-t, Jaspert, Rose-t, Emmettet, na meg leginkább a feleségét. Itt volt az alkalom, hogy helyrehozza az elkövetett hibát, hogy ismét csilingelő nevetéssel teljen meg a Cullen család háza.

- Doktor úr, jöjjön gyorsan! - kiáltotta Amanda, mire Carlisle egy pillanatra ledermedt.

Bella!

Végigrohant a folyosón, egyenesen a lány szobájába. A sápadt, elgyötört test már alig lélegzett, a gépek kritikus állapotáról árulkodtak.

Gyengéden megfogta a kezét, és könyörgő tekintettel nézett a csokoládészín szempárba.

- Edward ne tudja meg, mi történt! – suttogta elgyötört hangon, majd lehunyta szemeit.

A gépek sípolni kezdtek, és Carlisle tudta, ennyi volt. A remény apró szikrája kihunyt. Bella nem volt többé. Ha képes lett volna, csorogtak volna könnyei, így azok nélkül siratta a lányt, akit annyira szeretett.

Távolról látta, mikor az egyik kollégája közli a sértetlennek látszó Jacob Blackkel, hogy mi történt. Hálás volt, hogy legalább nem neki kellett elmondania, és nem kell ott lennie, mikor Charlie megtudja, az egyetlen lánya nincs többé.

Hiszen ő megmenthette volna.

A következő órák összefolytak, ő már csak akkor eszmélt, mikor hazaért, és Esme ölelő karjaiba zárta.

- Drágám, mi a baj? – kérdezte lágy hangon.

Carlisle tudta, nem mondhatja el feleségének. Éppen elég lesz neki, hogy el kell titkolnia fia elől, az elméje mélyére kell zárnia majd a gondolatait, ne törje újra össze fia már amúgy is halott szívét.

Elkövette léte második hibáját is.

- Ma elveszítettem egy beteget – suttogta.

- Kedvesem, nem menthetsz meg mindenkit! – felelte Esme, és még erősebben szorította.

„De őt meg kellett volna!” – gondolta fájdalmasan.

Tudta jól, az öröklét hátralévő minden napján el kell majd számolnia a lelkiismeretével.

Hiszen ő boldogságot adhatott volna valamennyiüknek.

De ő elfogadta egy haldokló utolsó kívánságát.

És ezzel a tudattal együtt kell tudnia élni.

Mindörökre!

Homokóra

Leírás: Mikor Bella La Pushban leugrott a szikláról, Jacob megmentette, Alice nem kereste fel őt Forksban, Edward nem tért vissza hozzá sosem. Bellába kezdett visszatérni az életkedv, Jake iránti érzelmei kezdtek megváltozni, egészen addig, míg újra keserű fordulatot vett az élete. A Bellában dúló érzéseket hivatott leírni ez a történet, egészen addig, míg a homokórán lepereg az utolsó szemcse. Figyelmeztetés: említés szintjén szereplő halála.

Homokóra

Az életben gyakorta esnek meg váratlan, sorsfordító események. Ám az én életemben talán még sűrűbben fordult meg a világ a tengelye körül, mint egy normális emberében. Túl sok volt a kellemetlen változás. Hosszú lenne felsorolni mindent, de tény, mindezek összessége juttatott odáig, ahol most vagyok. Semmi sem úgy alakult az elmúlt években, mint ahogyan egykor elterveztem. Hiszen gyermekként meg sem fordult a fejemben, hogy egy esős kisvárosba költözzek, vagy hogy addig mesebelinek hitt lények vegyenek körbe a mindennapjaimban. Minden megváltozott ahhoz képest, mint ahogy egykor megálmodtam.

Talán csak egyetlen dolog lesz ugyanolyan. Egy kényelmes ágyban, puha párnák között halhatok bele a saját öregségembe. S ha erre gondolok, keserűen idéződnek fel bennem a múlt elhalványult emlékképei, egykori gyönyörű arcok s a lelkemben lüktető ezerféle érzés. Hiszen alakulhatott volna minden másképp is.

Néha még mindig érzem sajogni a mellkasomban tátongó lyukat, néha még felszakadnak a sebek, pedig mennyi idő telt már el azóta… Egy egész élet. Az én egész életem. És utam végéhez közeledve el kell ismernem, a normális emberi emlékezet tényleg hasonlatos egy szitához, mert idővel megkopnak és kifakulnak a múlt darabkái. Az, hogy az én lelkembe beleégtek emlékképek, arcok és érzésfoszlányok, talán még meg is érthető. Hiszen én sosem voltam olyan, mint más emberek.

Hogy is lehettem volna, mikor tizenhét éves koromtól kezdve vámpírok és farkasok vettek körül?

Edwarddal való szakításom után végtelen hosszú hónapoknak kellett eltelnie, mire végre ismét embernek kezdtem tűnni mások szemében is. Talán ha nincs Jacob és a barátai, akkor a zombi, akinek bőrében hosszú ideig vegetáltam, legyőzött volna. A tudat, hogy vannak barátaim, akikre számíthatok, erőt adott, hogy élni akarjak. S habár kezdetben kerestem a veszélyt, hogy hallhassam fejemben a gyönyörű hallucinációkat, idővel ezek is megszűntek, mivel egyre halkultak a bársonyos szavak, majd végleg el is némultak. Edward másodszorra is elhagyott, de ezúttal végleg.

Egyedül maradtam, de mégsem voltam magányos. Jake nem hagyta, hogy magamba forduljak, esélyt sem adott arra, hogy ismét zombivá legyek. Nap nap után megjelent nálunk, vagy engem hívott La Pushba. Ő lett a kapaszkodóm a racionalitásba, a jelenbe, valamint a sebeim begyógyítója. Megmentette az életemet, többszörösen is. Hiszen ő és a falka megmentett először Laurenttől, majd Victoriától is, majd szépen lassan a teljes depresszióból is kirángattak.

Tudtam, az elejétől kezdve biztosan tudtam, Jacob nem csupán úgy tekint rám, mint én szerettem volna. Ő nem testvéri szeretettel viseltetett irántam. Kezdetben szörnyű lelkifurdalásom volt miatta, majd szép lassan, ahogy a tátongó lyuk egyre összeszűkült, úgy bennem is átalakultak az érzelmek. Ám tudnom kellett volna, én nem csak a szerencsétlenséget vonzom úgy, mint a mágnes, hanem a fájdalmat is.

Nem én voltam az, akit Jake mellé szánt a sors. Én nem úgy szerettem őt, mint ahogyan Emily szerette Samet, ebben a felállásban én Leah voltam. A felesleges harmadik, akinek a legjobban fáj, mert ő csak veszthet. Habár láttam, mennyire fáj Jacobnak, hogy bánt engem, ő nem tudott változtatni mindezen. Hiszen Samnek is bűntudata volt egykor Leah miatt, de a végzet Emily mellé szánta.

Utólag belegondolva, abban sem vagyok biztos, hogy tényleg szerelem volt részemről. Hiszen ha mindazt annak titulálnám, akkor melyik szó jellemezné legjobban mindazt, amit Edward iránt éreztem? Talán csak el akartam hitetni magammal, hogy Jake mellett boldog lehetnék, teljes lehetne az életem. Mert ha a szerelem olyan, mint a lángolás, akkor Jake-kel mi csak parázslottunk, majd ki is aludtunk.

De az igazsághoz az is hozzátartozik, férfi iránt hasonlót már soha többé nem éreztem.

Tisztán emlékszem a napra, mikor megtudtam, hogy Jacob bevésődött. Nem értettem, hogy történhetett, hiszen mióta ismertem őt, szerelmes volt belém. Fülemben csengnek a szavai ennyi idő után is.

- Sajnálom! Én tényleg nem így akartam ezt, de a sorsom ellen nem küzdhetek. Bella, szerettelek téged mindig is, és szeretlek még most is, de ez a szerelem kevés lenne ahhoz, hogy egy életre boldoggá tegyen minket. Ő azonban a lelki társam…
- Ne folytasd, Jake! Jogod van boldognak lenni – feleltem, majd kisétáltam az életéből.

Tudtam, hogy igaza volt, mégis bántottak a szavai. Úgy éreztem, én képtelen lennék olyan mazochista életet élni, mint Leah tette, így bármennyire fájt is, idejét éreztem eljönni Forksból. Charlie elhagyása jobban fájt, mint hittem volna. Az évek alatt olyan természetessé vált, hogy csendesen élünk egymás mellett, hogy nappal főzök rá, és takarítok utána, éjjelente pedig hallgatom megnyugtató horkolását a szomszédos szobából. A távozásom után nagyon sokáig sírtam magam álomba az édesapám után vágyakozva.

Phoenixtől nem csupán a fájó emlékek feledését reméltem, hanem hogy visszatérhetek abba a tudattalan, álmodozós életbe, amit évekkel korábban magam mögött hagytam. Talán a napfénytől reméltem, hogy visszatér belém az élet, a lelkesedés, a reménykedés. Hiszen ahol süt a nap, oda nem merészkedik vámpír sem, és ahol nincs vámpír, ott vérfarkasokra sincs szükség.

Igen, elmenekültem. De nem csak a fájdalom és a csalódás elől, hanem a mitikus lények és különös világuk bűvköréből is.

Az egyetem elvégzése után férjhez mentem. Nem voltam szerelmes, és a férjemben sem volt semmi különleges. Mindennapi, szürke ember volt, aki nem hisz természetfeletti lényekben. Boldogságot sohasem vágytam a házasságomtól, mindössze megnyugvást. De azt sem kaphattam meg. Született ugyan egy fiam, de a csalódás ismét utolért, újabb férfi hagyott el, és az indok ismét az volt, mint már kétszer korábban: nem vagyok elég jó számára. a tudat, hogy a férjemnek szeretője van, fájt. Tudatosította bennem, soha nem leszek elég jó senkinek, én a boldogtalanságra születtem. A válás gyors volt és vitamentes. Egyetlen dologhoz ragaszkodtam, a fiamhoz, és végül meg is szereztem. Hosszú, csendes és magányos évek követték egymást, míg egy nap meg nem szólalt a telefon.

Megdöbbentem, mikor meghallottam az egykor oly jól ismert hang tulajdonosát. Ő beszélt, én pedig meg sem tudtam szólalni, csak ahogy a szavak jelentése eljutott a fülemig, úgy sápadtam el, majd kezdtem zokogni. Jacob Black azért hívott, hogy tudassa, apám elhunyt.

A következő napok összefolytak, csupán akkor eszméltem letargiámból, mikor fiam kezét fogva leszálltam a repülőgépről Port Angelesben, és szembe találtam magam vele. Rajta alig fogott az idő vasfoga, épp olyannak tetszett, mint egykor régen, egy másik életben. Ellenben rajtam látszott az azóta eltelt húsz év. Mikor Jacob együtt érzően magához ölelt, az ölelése is épp olyan forró volt, mint korábban. Az egy órás autóút Forksba csendesen telt, csupán a kis Charlie váltott néhány szót Jake-kel. A városba érve rá kellett döbbennem, minden úgy néz ki, mint mikor elmentem. Mintha megállt volna az idő.

A temetés egyszerű volt, s majd mindenki ejtett néhány könnycseppet. Rengetegen jöttek el, hiszen apám Forks nagyra becsült személye volt, nem mellesleg La Pushban is szerették őt. Újra találkoztam régi ismerősökkel, amitől úgy éreztem, sebek szakadnak fel bennem. Ha kisfiam nem áll végig mellettem, talán össze is omlok. Így viszont a könnycseppeket visszatartottam, s újra és újra átfutott az agyamon, éppen olyan zombi vagyok, mint mikor Edward elhagyott. Látszólag érzéketlen. De belül kegyetlenül fájt. Sajgott a lyuk a mellkasomban, ami hirtelen ismét akkora volt, mint mikor keletkezett.

Hiszen Forksban voltam, ahol mindent elveszítettem. Először Edwardot és a családját, majd Jacobot és a többi farkast, aztán a reményeimet, az álmaimat, a boldogságomat, most pedig az apámat is.

Ismét menekülni kezdtem, minél messzebb attól az istenverte esős várostól, minél messzebb a múlt fojtogató emlékeitől. Edwardnak miért nem volt igaza? Az én agyam miért nem úgy működött, mint bármely más embernek? Mint a szita?

Talán egész életemben menekültem. És most itt vagyok, hetven évesen és végtelenül magányosan. Az én homokórámon lassan leperegnek az utolsó szemek is. Számot adtam az életemről, és elkönyvelhetem, boldogtalan volt. Mennyivel könnyebb lett volna, ha sok-sok évtizeddel ezelőtt Jacob nem ment ki a vízből, mikor leugrottam a szikláról. Bárcsak akkor meghalhattam volna a szívemben Edward emlékével, Jake-t is megóvva magamtól.

Nem, legyünk azért igazságosak, egyetlen örömöm volt az életben. Mégpedig a fiam, aki attól az embertől született, akit sosem szerettem, de mégis a legnagyobb hálával voltam iránta. Hiszen célt adott Charlie által, legyen miért léteznem. A fiam volt az, aki nem hagyta sosem, hogy zombi legyek. Charlie volt az egyetlen férfi, aki sosem hagyott el, nem vágta azt a fejemhez, hogy nem vagyok neki elég.

Most már nyugodt lehet a lelkem.

Legördülhet az utolsó szemcse a homokórában.

Lelkiismeret

Renée/Phil történet. A Breaking Dawn eseményei után játszódik. Renée gondolatai az elkövetett hibáiról, az előtte álló reményekről és arról a mindent elsöprő szerelemről, amit ő Phil oldalán tapasztalt meg. Hiszen a szerelem önző, de mégis a legédesebb dolog az egész világon. Pályázatra íródott történet.

Lelkiismeret

Alkonyodott.

Ez volt az asszony kedvenc napszakja, hiszen a férje hazaérkezett, s ő boldogan bújhatott a szeretett férfi karjaiba.

Ugyanakkor minden egyes nappal lelkiismeret-furdalást is érzett, hogy cserébe a saját boldogságáért, elveszítette a lányát. Mert ő jobban szerette annál a férjét, mintsem hogy egyetlen napot is képes legyen nélküle elviselni. Bántotta őt, hogy ezt a lánya érezte, s ezért szabadjára engedte. Hiszen az ő egyetlen gyermeke éppen azt tette, amit fordítva kellett volna. Elvégre a szülő dolga lenne mindent megtenni csemetéje boldogsága érdekében, s nem fordítva. Ő mégis hagyta, hogy a lánya magára vállalja a mártír szerepét, és elköltözzön az apjához, egy olyan helyre, amit gyűlölt.

Az asszony rossz lelkiállapotán az sem sokat javított, hogy végül abban az esős kisvárosban a lánya a lehető legnagyobb boldogságra lelt rá.

A szerelemre.

Mikor Jacksonville-be költöztek a férjével, még reménykedett benne, hogy visszakaphatja gyermekét is, de kénytelen volt rádöbbenni, az ő kicsi lánya már régen felnőtt, és már máshoz tartozott. Kénytelen volt beletörődni, hogy több ezer mérföld választja el őket… minden bizonnyal örökre.

Sosem gondolt rá, hogy új férje oldalán, új otthonukban még valaha gyerekkacajtól fognak visszhangozni a falak. Eszébe sem jutott, hogy újra anya legyen. Azonban annyi minden változott, hiszen Bella nemcsak hogy elköltözött tőle és felnőtt, de férjhez is ment, saját életet kezdett.

Renée egyre többször érezte, hogy hiányzik valami az életéből. Vagy még inkább valaki. Fiatal volt, mikor megszületett a lánya, s tizenkilenc év elteltével még mindig olyan korban volt, mikor vállalhat egy nő gyereket. Ő azonban nem merte sosem felhozni a férje előtt a témát.

Hiszen Phillel bármennyire is szerették egymást, nem érezték szükségét egy közös utódnak. Az asszony azzal nyugtatta magát, lesz még alkalma babázni, hiszen egy nap majd biztosan unokával ajándékozza meg őt a lánya. De ki tudja, addig még mennyi időnek kell eltelnie.

Az elmúlt hetekben azonban valami mégis gyökeresen megváltozott. Megtörtént az, amire nem számított. Újra gyermeket várt, és a férje nem ellenezte. Sőt! Nagyon is akarta.

Renée-t mégis a lelkiismerete gyötörte, ahogy az alkonyi félhomályba burkolózó szobában ült a hintaszékben, és enyhén dudorodó pocakját simogatta.

Gondolatai nagyon messze jártak, az esős kisvárosban, Forksban. Emlékezett legutolsó ott töltött napjaira, mikor az ő drága Bellája hozzáment a szerelméhez. Felrémlett előtte, milyen gyönyörű volt boldogságtól csillogó tekintetével. Milyen önző is tud lenni a szerelem… hiszen azoktól tud elszakítani egy pillanat alatt, akik addig a legfontosabbak voltak. Ő beleszeretett Philbe, és elvesztette Bellát, míg Bella hozzáment Edwardhoz, de ezzel nem Renée vesztette el őt. Charlie volt az, aki egy röpke időre visszakapta a lányát, majd hamar el is vették tőle.

Az emlékek közé befurakodtak az elmúlt hónapok telefonbeszélgetései. Az ő kicsi lánya beteg hangon szólt hozzá, és nyugtatta, meg fog gyógyulni, de Renée kiérezte a szavak mögül, hogy hatalmas baj van. Aztán egy csapásra minden megváltozott, Bella hangja sokkal másabb lett, mint valaha volt, csengő lett, mint a legszebben csilingelő csengettyű. S egy anyai szív megérzi, ha döntő változás történik gyermeke életében. Az asszony racionálisabbnak gondolta magát mindig is, mint hogy csodákban és a természetfelettiben higgyen, mégis sejtette, hogy nem mindennapos események történtek gyermekével. S akkor úgy gondolta, nem számít, mi volt az, csak legyen boldog az ő drágasága.

Kérdések milliója zakatolt az agyában.

Vajon Bella ebben a megváltozott helyzetben meg fogja neki bocsátani, hogy nem volt neki kellően jó anyja? El fogja fogadni a tényt, hogy ismét arra vágyik, hogy gyermeke legyen, hogy jóvátegye az elkövetett hibáit? És vajon képes lesz minderre? Nem fog újra hibát hibára halmozni, aminek az lesz a következménye, hogy a szerepek ismét felcserélődnek?

Ahogy a hintaszékben ült, néhány könnycsepp pergett végig arcán. Hallotta az autó motorját odakintről, majd hogy férje belép az ajtón. Annyira vágyott rá, hogy a férfi magához ölelje, megcsókolja, de mégis hitte, nincsen joga a boldogsághoz. Hiszen rossz anya volt.

Phil halkan lépett be a szobába. Arcán egy halvány mosollyal sétált feleségéhez, lágy csókot nyomott az ajkaira, majd lejjebb hajolt, hogy a dudorodó pocak lakóját is köszöntse.

- Drágám, minden rendben? – kérdezte aggódó hangon, mikor észrevette a könnyektől csillogó szempárt.

- Csak Bella járt a fejemben. Hogy mennyivel másabb is lehetett volna minden, de én nem voltam jó anya.

- Bella meg fogja érteni és meg fog neked bocsátani – suttogta a férfi, s közben megszorította Renée kezét.

Az asszony elgondolkozott. Vajon lánya tényleg meg fogja érteni, hogy ő kapott egy új esélyt a sorstól, amivel élni akar, és meg fogja bocsátani, hogy egykoron nem jött rá minderre? Igen, szíve mélyén tudta jól, hogy Bella nem haragudott rá sosem, amiért hozzáment Philhez, amiért második helyre szorult egy képzeletbeli rangsorban. A lánya önszántából vonult száműzetésbe, ahol végülis az édenkertre bukkant, rálelt a maga boldogságára.

S el fogja-e fogadni a tényt, hogy lesz egy kistestvére? Renée érezte, hogy erre a kérdésre is hasonlóan pozitív a válasz. Talán a kisbaba jövetele gyakrabban ad majd okot rá, hogy találkozhassanak, rendszeresebbek lesznek a látogatások.

A nő ajkai lassan egy boldog mosolyra húzódtak.

Tekintetét végighordozta az üres szobán. Nem is olyan régen még azt remélte, Belláé lesz. Elképzelte, majdnem felnőtt lánya milyen kényelmesen fog berendezkedni, mennyire fogja majd élvezni, hogy reggelenként besüt az ablakon a nap. Most azonban rácsos ágyat képzelt el, építőkockákat, babákat és plüssállatokat.

Mikor lelkes hangon elmondta mindezt férjének is, a férfi elégedetten nevetett.

- Bella is biztosan így akarná. – Csókot lehelt felesége homlokára, és szeretetteljesen simogatta pocakját.

Phil olyan boldog volt, mint előtte soha. Végre teljessé válik az élete, s a lelkiismeretük már nem állhat közéjük. Érezte, tudta, nevelt lánya csakis a legjobbat kívánhatja anyjának. S ezt a legjobbat mindössze az ő oldalán kaphatja meg, a közös gyermekükkel a karjaiban.

Igazgyöngy - 3. fejezet

3. fejezet - Első lépés

Gondolataim kavalkádjából az ajtócsengő éles csilingelése rángatott vissza a valóságba. Hirtelen azt sem tudtam, hol vagyok, mennyi idő telt el, mióta így a belső énem felé fordultam. Aztán rájöttem, még mindig az üzletben ülök a pult mögött, és nemsokára lejár a munkaidőm. Reménykedve, hogy Edward tért vissza, a bejárat felé fordultam, mire rögtön csalódottság ült ki arcomra.

Nem ő volt az.

Mike minden bizonnyal meglátta arckifejezésemet, amitől egy pillanatra lehervadt mosolya, de gyorsan rendezte vonásait, és odajött a pulthoz. Ahogy végigmért, tekintetében egy különös fény csillant meg, de amikor megszólalt, hangja majdhogynem ugyanúgy csengett, mint bármelyik alkalomkor.

- Szia, Bella. Gondoltam, ma bejövök kicsit hamarabb, hátha van kedved beszélgetni. Ilyen időben aligha akar bárki is vásárolni – mondta, s kezével a kirakaton túli felhős, szürke égbolt felé intett.

Akár el is hihettem volna, hogy tényleg csak a jó szándék hajtja, hogy engem szórakoztasson, de annál jobban ismertem őt, mintsem, hogy ne legyek vele tisztában, van valami indoka korai megjelenésének.

- Kösz, ez igazán kedves tőled – feleltem, s megpróbáltam egy mosolyt erőltetni arcomra.

Azt vártam, hogy Mike belekezd mindenféle figyelemelterelő hadoválásba, majd mikor már elaltatta figyelmemet, előhozakodik a témával, amiről beszélni akar. Ehhez képest zavartan bámulta a cipője orrát, mint aki nem tudja, honnan is kezdje az egészet. Pedig biztos voltam benne, hogy idefele jövet a kocsiban már ezer és egy lehetőséget végigvett magában. Most azonban mégis csend honolt.

Ez a jelenség azért is volt fura, mert mióta ismertem őt, mindig is szívesen jártatta a száját. Valójában a beszélgetéseink – már amennyire annak lehetett őket nevezni – mindig is elég egyoldalúak voltak. Ő mondta, ami éppen eszébe jutott, én pedig hallgattam, néha bólogattam, vagy egy-egy szóban válaszoltam neki.

Mike már a gimnáziumban is a sokat beszélők közé tartozott, de mióta Jessica és ő néhány hónapja szakítottak – nem tudom, hányadszorra -, még fokozódott benne a beszéd kényszere. Olyan lett, mint egy két lábon járó rádió, a különbség csak annyiban mutatkozott meg, hogy ő kikapcsolhatatlan volt.

És most mégis némán bámult maga elé.

- Mike… - szólítottam meg csendesen, mire ő zavartan kapta rám tekintetét. – Van valami, bármi, amiről beszélni akarsz velem? - A kérdésem gyanakvóan hangzott, és ezt ő is tudhatta.

- Ami azt illeti, lenne itt valami – motyogta, de ezúttal már nem a cipője orrát szuggerálta, hanem egyenesen a szemembe nézett. – Valamiről feltétlenül tudnod kell!

- Hallgatlak. – Balsejtelem futott rajtam keresztül. Mi mást is gondolhattam volna egy ilyen felvezetés után. Mike szavai azonban így is felzaklattak.

- Úgy tűnik, a Cullenek újra felbukkantak Forksban.

Na nem mintha ezzel ne lettem volna tisztában – vagyis minimum annyival, hogy Edward itt van -, de ettől most mégis ideges lettem. Mert ha Mike már tudja a hírt, akkor mennyi időbe telhet, hogy az apám is értesüljön a helyzetről? Elvégre ő a város rendőrkapitánya. És Jake? Ahogy az itteni pletykás népeket ismerem, már La Pushba is eljutott a hír, hogy a titokzatos, csodás família újra megjelent.

- Ho… Honnan tudod? – kérdeztem meg zavartan, mire Mike valószínűleg félreértelmezte reakciómat.

- Többen látták őket a városban, aztán idefele jövet én is megpillanthattam azokat a flancos méregdrága járgányaikat. – A hangjából áradt a megvetés az autók említésekor, de ismertem őt annyira, hogy tudjam, ezzel csak féltékenységét akarja palástolni. Mert dolgozhat ő egy egész életen át, sosem lesz neki elég a keresete, hogy hasonlót engedhessen meg magának. Főleg egy ilyen eldugott kisvárosban, mint Forks. – Bella, jól vagy? Annyira elsápadtál… - aggodalmaskodott, de én nem tudtam rá figyelni.

Igazából abban reménykedtem, hogy lesz időm felkészülni a nagy vallomásokra, nem tudódik ki idő előtt, hogy Edward visszatért. Ezek után sokkal bonyolultabbnak tűnt minden. Jacob és Charlie már biztosan tombol a méregtől, és ilyenkor a nehezebb volt bármit is megértetni velük.

A fagyos rémület futkározott a gerincemen, nem tudtam, mit tegyek, kihez menjek először, hogy megpróbáljam lenyugtatni.

Az apámhoz, aki bizonyára a szolgálati fegyverével rohanna Edwardhoz, hogy megpróbálja őt elűzni a közelemből, vagy Jake-hez, aki puszta kézzel is nagyobb kárt tehetne egy vámpírban, mint bármilyen revolver. Jacob a heves természetével képes volna valami ostobaságot elkövetni, és nem akartam, hogy akár neki, akár Edward bármi bántódása essen… miattam.

Igen, tudtam, hogy mindenképpen először a rezervátumba kell sietnem, meg kell akadályoznom az esetleges harcot.

Nem volt vesztegetni való időm.

- Bella, ha tudtam volna, hogy ez ennyire felzaklat, nem mondtam volna, de nem akartam, hogy váratlanul érjen, ha szembe jön veled az a… szemét. Elvégre elhagyott, és te tökre magad alatt voltál… - hadarta Mike, mire én riadtan kaptam rá a tekintetem.

Rádöbbentem, hogy Mike ellenséges érzései cseppet sem változtak Edwarddal szemben az iskola óta. Már akkoriban is gyűlölte, mikor még velem volt, mert féltékeny volt rá – nem csak a külcsín miatt -, mert én őt szerettem. Aztán mikor elment, és én összetörtem, ő még hevesebben utálta…

Az nem lehet – döbbentem le. – Képtelenség, hogy Mike Newton ennyi idő után is akarjon tőlem valamit, hiszen világosan láthatta, hogy én nem akarok tőle semmit. Elvégre, ha Edward el is hagyott, Jacob ott volt mellettem, és Forksban kész tény volt, hogy mi összetartozunk.

De ahogy ránéztem az arcára, tisztán láttam, hogy szemébe ott ég a gyűlölet, féltékenység és rettegés pokoli tüze.

Gyűlölet, mert úgy érezhette, Edward miatt nem volt esélye nálam. A féltékenység, amiért semmiben nem érhetett a szintjére. És a rettegés… mintha érezte volna, hogy vonz engem Edwardhoz valami láthatatlan, lehetetlen erő, és én újra vele leszek. És ez nem csupán az aggódás volt részéről, hogy újra „bántódásom” eshet, hanem a birtoklási vágy. Birtokolni egy darabot a szívemből.

- Bella, ugye nem akarsz megbocsátani neki? – Bizonyára leolvashatta a választ az arcomról, csak azt nem sejtette, hogy már meg is tettem. – Miért hagyod, hogy tönkre tegyen? Miért vagy olyan bolond, hogy hagyod, hogy dróton rángasson? Ha úgy tartja úri kedve, visszajöjjön, te pedig repülj a karjaiba? És Jacob Black?

Ez volt az a pont, ahol elhagyott a türelmem, és mérgesen néztem Mike arcába. Ne próbáljon bennem lelkifurdalást kelteni, mert ő is tudta, akárcsak én, hogy nem Jake miatt aggódik, hanem a saját esélyei miatt. Mert ő a végletekig hitt abba, hogy „az indiánnal” szemben még győzedelmeskedhet, de tudta, Edward ellen esélytelen.

- Hát téged nem érdekel mások véleménye? Mit fognak rólad gondolni? – tajtékzott továbbra is.

Az óra ekkor ütött négy órát.

- Engem csupán három ember véleménye érdekel, de a tiéd nincs közötte – feleltem fagyosan, majd fogtam táskámat és dzsekimet, és a bejárat felé indultam.

Még mielőtt kisétáltam volna az ajtón, visszafordultan a döbbent Mike felé.

- Az lenne a legjobb, ha keresnétek valakit a helyemre.

Azzal kisétáltam az esőbe.

Hát elindultam egy hosszú és keserűséggel teli úton.

De a cél ott lebegett a szemem előtt.

Edward.

Holnap

Tartalom: Leah hosszú évtizedek után visszaemlékezik az utolsó estére, amit La Pushban töltött. Történet arról, hogyan változott megtört lelkű nővé a korábban zordnak hitt farkaslány. Leah/Jacob páros, na meg a melankólia.

Holnap

Az a késő tavaszi este volt az utolsó alkalmam, hogy beszélhessek vele. Meg kellett tennem addig, míg lehetett. Hiszen másnap az egész életemben változás állt be, akárcsak az övébe. A különbség csupán annyi volt, hogy ő a világ legboldogabb emberévé vált, míg én a legmagányosabbá. Neki örökre lett egy biztos pont az életében, addig számomra kérdőjelek tucatjai jutottak. De nem éreztem ezért féltékenységet, én döntöttem úgy, hogy külön útra lépek, hogy megtagadom mindazt, ami vagyok.

Az az este volt az utolsó, hogy farkas voltam. A kakukktojás a többiek között. A lány a rengeteg fiú közt.

Otthon már készen állt a csomagom, csak arra várt, hogy elmondjam neki mindazt, amit úgy véltem, joga van tudni. Mert a döntést már meghoztam, és tudtam, bármi történjék, ezen változtatni nem fogok. Mert egy dolog vehetett volna csak rá, hogy ne így cselekedjek, de az nem valósulhatott meg.

Emberi alakban vártam rá. A szikláról a lábamat a tengerbe lógattam, s az alkonyat csodás színeit néztem a horizonton. Utoljára ültem ott, tudtam, hogy többé nem térek vissza, nem fogom látni mindezt.

- Szia! – suttogta halkan Jacob, közben mellém ült a sziklára, meztelen lábait hozzám hasonlóan ő is a habokba mártotta.

- Szia! – viszonoztam köszönését anélkül, hogy rá néztem volna.

Tudtam, hogy érdeklődve várja, mi olyan fontos, hogy négyszemközt akarjak vele beszélni a kihalt parton, elbújva a feleslegesen kíváncsi érdeklődők elől. Éreztem a feszültségét vibrálni a levegőben, de nem szólt egy szót sem. Megvárta, hogy én kezdjem el mindenféle sürgetés nélkül, mert érezte, ez nem egy olyan beszélgetés lesz, mint eddig valaha is.

Olyan dolgokat kellett neki elmondanom, amit az én számból kellett hallania. Mennyi ideje is próbáltam előle elrejteni azokat a gondolataimat, melyek az érzéseim körül forogtak. Nem akartam, hogy tudja őket… egészen addig.

- Holnap sok minden meg fog változni – kezdtem bele végül beszédembe, erre ő rám emelte tekintetét. Nem tudtam, mit olvashatnék ki belőle, mert én makacsul a végtelen távolságba bámulta, a tenger és az égbolt összemosódását figyeltem.

- Leah, csupán egy dolog nem lesz ugyanaz – ellenkezett, de én megráztam a fejemet.

- Nem, több is, mint te gondolnád. Én… hajnalban elutazom. – Hangom rekedt suttogásra hasonlított, mikor kimondtam ezeket a szavakat. Nem láttam, de tudtam, hogy Jacob megfeszül ültében, próbálja feldolgozni az információt, megérteni a miérteket.

- Holnap? – kérdezte végül.

- Igen, holnap – helyeseltem.

- És hová mész? – Baráti érdeklődésnek próbálta mutatni érdeklődését, de én önkéntelenül is kihallottam belőle a féltést, az aggódás, az idegességet.

Ő és én sosem voltunk barátok a szó klasszikus értelmében. Ő volt az alfa, én pedig a béta. Az érzelmeinket mindig próbáltuk elrejteni a másik elől, ha farkasok voltunk, mert tudtuk, az fájdalmat okozna a másiknak. Hiszen Jake már évek óta boldog volt, hogy rátalált a társára, míg én boldogtalan, mert elveszítettem a hitemet, hogy szerelemre lelek még az életben.

- Nem fontos az. Minél messzebb innen, annál jobb.

- Ez azt jelenti… - kezdett bele döbbentem a kérdésbe, de én nem hagytam, hogy végigmondja.

- Soha többé nem jövök vissza, Jacob. Így lesz a legjobb… mindenkinek.

- Hogy mondhatsz ilyet? Itt hagynád édesanyádat, Sethet, a falkát? Miért, Leah?

Ha nem ismertem volna őt hosszú évek óta, azt gondolom, kétségbeesett a hangja, de így tudtam, ez csupán az első reakció a döbbenet miatt. Lelkiismereti kérdést próbált csinálni az egészből abban reménykedve, így megóvhat valami olyantól, amit később megbánnék. Ismertem ezt, mikor Bella gyereket várt, és majdnem belehalt, őt is így próbálta lebeszélni elképzeléseiről. De akkor is sikertelen volt, akárcsak velem szemben.

- Anya és Seth nélkülem is éli boldogan az életét, mindkettejüknek megvan a maga öröme. A falka lassan feleslegessé válik, hiszen holnaptól a farkasok és vámpírok szinte egy családdá lesznek, és egy farkas ide vagy oda amúgy sem számít. Meglesztek nélkülem is.

- Van ennek bármilyen köze is ahhoz, hogy már csak te nem vésődtél be? – kérdezte, s próbált a lehető legtapintatosabb lenni.

- Hazudnék, ha azt mondanám, nincs. Mert egykor voltak álmaim, családot akartam. Arra vágytam, hogy szeressenek, hogy szerethessek, hogy anya legyek. De ha itt maradok, esélyem sem lesz.

- Őmiatta. – Ez az egy apró szó nem kérdésként, hanem kijelentésként funkcionált, mire én aprót bólintottam.

- Egy apró, de erős részem még Sam után sóvárog.

- És a többi?

Ekkor pillantottam először Jacobra. A tekintete bíztató volt, hogy neki kiönthetem a lelkem, még akkor is, ha korábban ő lett volna az utolsó, aki velem akar lelkizni.

- Azt hittem, nem lehetek többé szerelmes, és valahogy még most is hasonlót érzek. Annyira nem fogok többé ragaszkodni senkihez, mint őhozzá, de az elmúlt években már nem csupán a vágyódás a régmúlt felé tette ki az érzéseimet. Szépen lassan rá kellett döbbennem, hogy valaki más is belopózott a gondolataimba, de legalább annyira illuzórikus álomképként, mint Sam. – Örömtelenül felnevettem a mondat végére. – Nekem mindig sikerül olyat megszeretnem, akinek a sors mást szánt.

- Ugye nem? – suttogta döbbenten, s tekintetében is láttam megjelenni a megvilágosodás szikráját.

- Nem voltunk sosem barátok, Jacob, de mégis téged éreztelek magamhoz leginkább közel az elmúlt időkben. Észre sem vettem, mikor történt, csak azt tudom, mennyire kellett vigyáznom a gondolataimra farkasként. – Ekkor gördült ki az első könnycsepp a szememből, s nem akartam, hogy ő meglássa. Elvégre én voltam mindig is a kemény, kérges szívű, megkeseredett Leah Clearwater, akit nem kedveltek az emberek. Nem illet hozzám, hogy sírjak.

- Ezért mész el? Itt hagysz mindent, mert valami olyat érzel, amit hibásnak gondolsz?

- Nem éppen elég ez? Emlékezz csak, neked mennyire rossz volt, mikor még nem volt Nessie, csak Bella, de ő meg nem téged szeretett. Legalább olyan rossz nekem is. Előbb Sam, most meg te… - magyaráztam keserűen, majd pillantásomat újra a horizontra emeltem.

Egészen besötétedett, mióta ott ültünk. De akartam, hogy tudja, mi minden jár a fejembe, kaszabolja szívemet ezer darabbá. Azt akartam, hogy megértsen, és elfogadja, hogy elmegyek. Mert az az álmom nem lett semmivé, hogy egy napon egy csöppség nekem mondja szeretettel, hogy anya. Talán egy férfi él még a nagyvilágban, aki majd szeretni fog, akit én is szerethetek.

El akartam jönni, hogy a két szeretett férfi emlékét magammal hozhassam. Mert bármennyire is szabadulni akartam, szükségem volt az emlékeimre, hogy egykor voltak ők és voltam én.

- Leah, kívánom, hogy váljanak valóra a kívánságaid. Igazán megérdemled – mondta halkan, majd sután magához ölelt.

Ahogy karjaiba bújtam, és hallgattam szívverését, egy pillanatra olyan boldog voltam, mint utoljára nagyon régen.

- Mondd meg Nessie-nek, hogy hatalmas szerencséje van. Neki a születésétől fogva itt voltál te, és nálad jobbat nem is kívánhat. – A szavaim megtörtek voltak, és olyan érzelgősek, ami rám sosem volt jellemző. De szívből szóltak, mert azt akartam, hogy akit szeretek, boldog legyen.

- Vigyázz magadra! – Gyengéd csókot nyomott homlokomra, majd kibontakoztam karjaiból.

Lassan felálltam a szikláról, itt volt az ideje az indulásnak. Utoljára végignéztem Jacobon és a hullámok fodrozta tengerparton. Valahogy a kettő eggyé vált emlékeimben. Hiszen olyan csodálatos volt így együtt ő és a táj.

- Ég veled! – suttogtam, majd örökre hátat fordítottam neki.

Másnap nem csupán az változott, hogy én eljöttem, és feladtam önmagamban a farkast, hanem az ő élete is gyökerestül megváltozott.

Feleségül vette élete szerelmét, és vele együtt az örök időkig tartó fiatalságot és boldogságot választotta.

Habár évtizedek teltek el azóta az este óta, minden részletre tökéletesen emlékszem. S habár az álmaim egy része megvalósult, utána örökké vágyakoztam. Jacob arcának és ölelésének emléke kisatírozhatatlanul elmémbe véste magát, míg Sam iránti egykori szerelmem végleg kikopott.

Igazgyöngy - 2. fejezet

2. fejezet - Valóra vált álom

Igen, az a nap határozottan más volt, mint a többi. Tudtam nagyon jól, olyan döntéseket hozok meg, amik egy örökkévalóságra szólnak, és később nem gondolhatom meg magam. De igazából nem is akarnám, hiszen nekem szükségem van Edwardra, épp úgy, mint a fuldoklónak egy erős kézre, hogy megmentse őt.

Ahogy az eufóriámon keresztül végre tisztán tudtam látni a helyzetet, rádöbbentem, milyen hosszú, nehéz út áll még előttem így is a boldogságig. És ezen az úton egyedül kell végigmennem, mert nem lehetek olyan önző, hogy megfutamodok és mindenféle magyarázat nélkül eltűnök a világ szeme elől. Edward nem is hagyná, hogy ezt tegyem.

Mikor egy kis idő elteltével elment, hogy elintézzen néhány halaszthatatlan ügyet, gondolkodóba estem, mikor és hogyan közöljem a tényeket Jacobbal. Gyávábbik énem azt súgta, bőven elég lenne csak egy hosszú levelet írnom neki, és kifejteni az érzéseimet, a gondolataimat, elmondani neki, mennyire sokat jelentett, hogy mellettem állt az elmúlt években, de tudtam jól, semmivel sem lenne könnyebb a lelkem, ha nem néznék a szemébe, mikor ezeket a tudomására hozom. Megérdemli, hogy tudja, miért okozok neki csalódást.

A legkevesebb, amit Jake megérdemel, hogy az én számból hallja az igazságot, ha már az elmúlt éveket nem tudom semmissé tenni. Szívem szerint annyi mindent másképp tettem volna, nem használtam volna ki, és úgy szerettem volna, ahogy ő engem. De hiába, ő sosem tölthette be azt a pozíciót, amit Edward üresen hagyott a távozásával. S most, hogy ő visszatért, hogy örökre velem maradjon, már az a csöppnyi esély sem volt rá, mint eddig.

Hogyan is lehetne szavakba önteni, hogy mennyire sajnálom?

És Charlie?

Hogyan is mondhatnám el az apámnak, hogy milyen egy önző teremtés vagyok, amiért a saját boldogságomat másoké elé helyezem. Hiszen nem csak Jacob szívét töröm össze, hanem az ő álmait is, elvégre minden vágya volt, hogy Billy és ő egy rokonságba kerüljenek, mert úgy szerette Jake-et, mintha a saját fia lett volna, és azt akarta, hogy hamarosan a mi közös gyerekünket ringathassa a karján. Hogy mondhatnám el neki ezek után, hogy visszamegyek ahhoz a személyhez, akit ő tiszta szívéből gyűlöl, mert elhagyott engem, és összetörte a szívemet? Hogyan fejezhetném ki az érzéseimet, hogy én csak Edwarddal lehetek boldog, de nem csak egy élet hosszára, hanem az örökkévalóságig?

Vagy Reneé?

Hogy fogadná, hogy a lánya egy szívtelen bestia lett, aki csak fájdalmat képes okozni az őt szeretőknek? Most is támogatna, mint eddig egész életemben, vagy végleg elfordulna tőlem, és elveszíteném őt? Megértené, hogy a szívemre kell hallgatnom, és épp olyan rútul el kell hagynom ez érdekében Jacobot, mint ahogy ő elhagyta egykoron az apámat? Hiszen Charlie még húsz év távlatából is úgy szereti anyámat, mint házasságuk idején. Vajon Jake is örökre utánam vágyakozna, azt várná, mikor kopogtatok az ajtaján azt suttogva, „Sajnálom, kezdjünk mindent az elejéről!”?

Honnan lesz nekem elég bátorságom, hogy egyenként odaálljak valamennyiük értetlen tekintete elé, és előadjam mindezt? Honnan lesz nekem elég erőm, hogy elviseljem a megvető pillantásukat, keserű hangjukat?

Persze, tudtam, hogy csakis egyetlen tény adhatja meg számomra ezeket, mégpedig a szemem előtt lebegő cél. Egy boldog, örökké tartó élet Edward oldalán.

Aztán majd az idő begyógyítja a sebeket, hiszen éppen ez lesz az, amiből tengernyi áll majd a rendelkezésemre. Mert nincs olyan seb, amire az idő ne lenne tökéletes gyógyír.

Talán ötven-hatvan év elteltével feldolgoztam volna Edward elvesztését is, mert emberi emlékeim – ahogy Edward egyszer mondta – megkophatnak, lehet, hogy öregkoromból már úgy tekintenék vissza azokra a volt boldog hónapokra, mint ifjúkori tündérmesékre, amelyek illékony álmok, s alkonyattól hajnalhasadásig tartanak.

De nem akarom őt elfelejteni, nem akarok megöregedni nélküle. Mert az álom lehet valóság is, s tudom, hogy Edward az, hiszen érzem minden egyes alkalommal, amikor erős karjaiba zár, kőkemény mellkasára von, hideg ajkaival az én remegő számat csókolja. Ennél igazibb nem is lehetne.

Nem, tévedtem, ez az egy seb sohasem gyógyulna be. Az a heg, melyet Edward hiánya hoz létre a szívemen. Ugyan olyan volna, mint a félhold alakú harapásnyom a kezemen. Még inkább, mint a csomó az igazgyöngy láncomon.

Képtelen vagyok nélküle élni, más oldalán boldognak lenni.

Igen, ezt kell majd elmondanom a szüleimnek és Jacobnak.

Nem várhatom el tőlük, hogy megbocsássanak nekem, de legalább próbálják megérteni.

Edward az én valóra vált álmom.

Napfelkelte

Tartalom: Bella belehalt a szülésbe, Edward elkésett, nem sikerült már a mérget időben a testébe juttatni, ezért elhagyta Forksot, a lányát pedig a Cullen családra bízta. Hét évvel később, mire Nessie elnyeri végső kinézetét, váratlan esemény történik egy éjszaka. Alice látomást kap, ami Renesmee számára sorsdöntő hatással lesz. Az éjszaka leple alatt kiszökik a házból - Alice előtt nem tud lebukni, mert ugye őt nem látja -, és elhatározza, hogy valamilyen módon megpróbálja legalább a legcsekélyebb formájában visszahozni a család boldogságát.

Napfelkelte

Az éjszaka még a felénél sem járt, mégis felriadtam. Nem emlékeztem pontosan, hogy mi ébresztett fel - a lentről jövő izgatott-rémült hangok, vagy a nagyon is valóságosnak tűnt rémálmom -, de az álmosságot egy pillanat alatt elűzte fejemből. Igyekeztem a lehető leghalkabban az ajtóhoz settenkedni - nehogy családom meghallja, hogy ébren vagyok -, hogy kifülelhessem, hogy mi történt odalent. Sejtettem, hogy nagy horderejű dolog lehetséges, mivel hirtelen akkora lett a sürgés-forgás a nappaliban, mint még soha eddigi életem folyamán. Fülemet az ajtóra tapasztottam, és vártam, hogy érzékeny hallásom segítségével a kívánt információk birtokába juthassak.

- Visszatér… talán már nincs is olyan messze. – Alice hangja a látomása nyomán olyan keserűen, mégis reményteljesen csengett, hogy az szinte összeegyeztethetetlen volt.

Fogalmam sem volt, kiről beszél, de a többiek is hirtelen piszmogni, félhangosan motyogni, sóhajtozni kezdtek. Egyedül Rosalie sértett morgása ütött el az általános közhangulattól. Semmit sem értettem, és ez zavart.

Persze, megszoktam már, hogy a családtagjaim titkolnak előlem dolgokat, mert úgy hitték, az csupán a javamra válhat, de attól még nagyon bosszantó volt, hogy míg Alice félmondataiból ők mindent megértettek, én addig még nagyobb kétségek közé kényszerítődtem.

- Mikor érkezik? – kérdezte lágy hangon Esme, s olyannak tűnt, mint aki sírna abban a pillanatban, ha képes lenne rá.

Igazából mindig is ő volt a legemberibb közülünk, a legtisztább szívű. Még akkor is igaz ez az állítás, ha hozzátesszük, én félig az is voltam. Elvégre valamennyiünk közül egyedül nekem volt szívverésem, az én ereimben folyt vér, s én voltam képes emberi táplálékok fogyasztására is. Mégis, az a mély szeretet, ami Esmében lakozott, sokkal jobbá tette őt, mint én vagy bárki más.

Mindig is képtelen voltam rövid életem során megérteni, hogy képes engem szeretni, anyám helyett is anyám lenni, miként képes magához ölelni, nevetni, mikor tudtam jól, én vagyok az ő boldogtalanságának egyik fő forrása. Hiszen ha én nem lettem volna…

- Homályos, nem tudom. Azt hiszem, először hozzá megy el. Egyelőre nem határozta el magát, haza akar-e jönni. De őt meg akarja látogatni – suttogta válaszként Alice, mégis kristálytisztán hallottam több emeletnyi magasságból is.

Akkor már tudtam, kiről beszélnek. Hirtelen olyan biztossá váltam a választ illetően, mint azt tudtam, hogy egy meg egy az kettő. És megértettem azt is, mire fel a fájdalmas hangvétel, a reménykedés apró szikrája.

- Mi nem kényszeríthetjük semmire, ha akar, úgy is visszajön. – Éreztem Carlisle szavaiban is a mély bánatot.

Ekkor értettem meg, valójában, ő milyen erős is. És itt nem csupán a fizikai adottságokra, vagy az önmegtartóztató életmódra gondolok, hanem arra a lelki erőre, amivel el tudta viselni, hogy elveszítette a fiát. Még akkor is, ha ez a kapocs nem biológiai eredetű volt közöttük, hanem lelki, amit az idő kovácsolt olyan erőssé, mint amilyen egykoron volt.

Még bűnösebbnek éreztem magam, hiszen mindennek én volt az oka és eredője. Ha én nem lettem volna…

- Neki itt lenne a helye, közöttünk – motyogta Esme.

Mélyen egyetértettem az elhangzottakkal, s rádöbbentem, én vagyok az egyetlen, aki elérhetem valamilyen módon, hogy térjen vissza a családjához. Ha más nem, annak az árán, hogy én megyek el, ne kelljen elviselnie a látványomat, ne okozzak neki még több fájdalmat.

Halkan visszaosontam a szekrényemhez, s miközben valami ruha után kutattam, igyekeztem semmi zajt nem csapni, nehogy lelepleződjek a többiek előtt.. Minden mozdulatomra különös figyelemmel végül sikerült felöltöznöm, majd egy utolsó mély sóhaj után kiugrottam a nyitott ablakon, s rohantam.

Ahogy tovatűntek mellettem a fák és bokrok, elhaltak az éjszaka állatainak hangjai, egyre idegesebb lettem. Mi lesz, ha nem sikerül rávennem, hogy menjen haza, ha nem hajlandó meghallgatni – még a gondolataimat sem, ha faképnél hagy, vagy ha jogosan meg akar ölni, amiért én megöltem azt, akit ő a legjobban szeretett ezen a világon?

Nem tudhattam, mi fog történni, ha szemtől szemben állunk egymással, de abban biztos voltam, meg kell próbálnom. Bármilyen áron.

Mikor nem sokkal később odaértem, ledermedtem, szívem még hevesebben kezdett zakatolni, mint amúgy. A hold sápadt fénye megvilágította őt, ahogy a földön térdelt. Távolról is láttam az arcán tükröződő fájdalmat, és azt a tekintetet, amit Esme arcán is többször megfigyeltem. Mint aki könnyek nélkül siratja a múlt boldogságát.

Lassú, bizonytalan léptekkel indultam el felé. Ő jelét sem mutatta, hogy észlelné jelenlétemet, habár biztosan tudtam, hallja üvöltő gondolataimat, esdeklésemet, könyörgésemet. Képtelen voltam elzárni mindezeket a tudatom legmélyére, szükségem volt rá, hogy tudja, mennyire sajnálom mindazt, ami történt.

Már csupán pár lépésnyi távolság választott el tőle, de még mindig nem emelte fel a fejét, nem nézett rám. Tudtam, hogy rá emlékeztetném, és neki a legjobban az emlékezés fáj az egész világon. Átkozott vámpírmemória.

Végül egészen mellésétáltam, s én magam is térdre ereszkedtem a földön, tekintetem ugyanazt figyelte, mint az övé. A szöveget a hófehér márványon, fekete betűket, melyek immár hét év óta folyamatosan ki vannak téve esőnek, szélnek.

A betűket néztem, melyek hirdették, alattuk nyugszik az én drága, önfeláldozó édesanyám. Az anyám, aki meghalt azért, hogy én megszülessek, aki hagyta, hogy a létezésemmel megöljem őt.

Egy emlékem volt csupán róla, a születésem utáni pillanatokból. Álmaimban is gyakran kísértett a meggyötört arca, fájdalmas arckifejezése és a barna szempárjából áradó szeretet. Még sokkal intenzívebb, ragaszkodóbb, mint amit Esme tekintete sugárzott felém.

Hogy volt képes szeretni annak ellenére, hogy tudta, elveszem az életét?

Ez az emlék is csupán pár pillanatig tartott, mert utána kiszakítottak anyám karjaiból, aki végül ott halhatott meg, ahol egész élete során a legboldogabb volt. Apám karjaiban. Rajta már nem segíthetett vámpírméreg, sem emberi gyógyszerek, hiszen én, a túl gyorsan fejlődő magzat úgy roncsoltam szét és törtem össze az ő törékeny testét, mint buldózer a lebontásra váró épületeket.

Apámról hasonlóan kevés emlékem maradt. Anyám halála után nem sokkal elhagyta Forks városát, és az azóta eltelt hét év során nem bukkant fel. Egyszer sem tartott a karjában, csupán egy futó pillantást vetett rám, majd kisétált az ajtón, bele a sűrű éjszakába. Éreztem, ha most rám emelné a tekintetét, hasonló keserűséget pillanthatnék meg szemeiben, mint akkor sok éve. Hiába tudta ő nagyon jól, hogy én már születésem előtt is nagyon szerettem édesanyámat, nem akartam bántani őt. Éreztem, hogy ő mégis mindenért engem tesz meg felelősnek.

Ekkor döbbentem rá, hogy az évek során titkolni próbált események, az elejtett félmondatok mindig is őróla szóltak. Alice figyelemmel követte apám életét, minden lépését, hogy tudja, él még, és nem próbált meg anyám után menni.

Mert ha már ő sem lenne, egy újabb elvesztett életért lennék felelős.

Félve emeltem tekintetemet felé, s megdöbbenve láttam, hogy szeme sarkából engem figyel. Tétova mozdulatot tett kezem felé, majd nagyon óvatosan egy ujjal végigsimított kézfejemen. Megborzongtam ettől az érintéstől, ám ennek semmi köze sem volt ahhoz, hogy neki hidegebb a bőre az én félvámpír hőmérsékletemtől. Lelki eredete volt mindennek, s észre sem vettem mikor, de könnyezni kezdtem. A cseppek végigperegtek arcomon, majd államról a kézfejemre, s ezzel együtt az ő ujjára hullottak.

Teljes testével felém fordult, majd kezét lassan felemelte, s arcomhoz érintette. Ahogy találkozott tekintetünk, a topáz és csokoládészín szempárok, magamban esdekelni kezdtem a bocsánatáért. Hosszú percek teltek el így teljes mozdulatlanságban, majd nagy sokára – mire befejeztem esdeklő monológomat -, váratlanul elhúzta kezét arcomról.

Megrémültem, hogy hiába minden próbálkozásom, ő képtelen megbocsátani. Ám ahelyett, hogy faképnél hagyott volna, magához ölelt, s úgy szorított, mint akinek ez az utolsó esélye az életben maradásra. S igazából tudtam is, hogy így van, és ez az érzés kölcsönös volt. Mert ha akkor elmegy, anélkül hogy megbocsátana nekem, nem élhettem volna tovább. Én is görcsösen szorítottam őt, közben ezerszer is azt üvöltöttem, sajnálom.

Kissé eltolt magától, hogy újra a szemembe nézzen.

- Bella halála nem a te hibád! – mondta kőkemény, határozott hangon, ami még így is csodaszépen csengett. Hiszen ő az én apám volt, és a szavai csak nekem szóltak, életem során először. – Te nem tehetsz semmiről.

- Miattam nem él már – feleltem hevesen, ráztam a fejemet, könnyeim is újra záporozni kezdtek. – Ha én nem lennék, ő még élne, és ti boldogok lehetnétek. Együtt!

- Renesmee, az egyedüli hibás én vagyok. Amiért annyira szerettem, hogy bármit kért tőlem, nem tudtam neki nemet mondani. Meg kellett volna tőle tagadnom bizonyos dolgokat, kezdve egészen attól, hogy belém szeressen. Ha tudnád, hányszor mondtam el neki, hogy az én oldalamon szinte valószínű, hogy a halál várja, de ő görcsösen kitartott amellett, hogy nem eshet semmi baja, mert bízik bennem. A hibás én vagyok, te nem tehetsz semmiről!

Ha lehetséges, még jobban zokogtam, mert megértettem, hogy mennyire fáj neki élete szerelmének elvesztése. Hiszen neki anyám volt az élete, az az élet, ami az én születésemmel semmivé lett. Hiába próbálta enyhíteni az előbb elhangzottakkal a lelkiismeret-furdalásomat, azt lehetetlen volt. Mindketten bűnösnek tartottuk magunkat, és egyikünket sem lehetett meggyőzni, hogy nincs igaza.

- Miért nem akadályoztad meg, hogy megszülessek? – kérdeztem suttogva, mire ő hitetlenül nézett rám.

- Én… megpróbáltam… - vallotta be megtörten, majd lassan folytatta magyarázatát. – Bella nem engedte, hogy ártsunk neked, ő kitartott amellett, hogy neked meg kell születned. Azt hiszem, ő téged szeretett a világon a legjobban. Még nálam is jobban. És tudom, hogy te is szeretted őt. Azt hiszem, ő abban is belehalt volna, ha megakadályozzuk azt, hogy te megszüless. Ő hitt bennem, hogy én megmentem, de én elkéstem…

- Nem a te hibád – zokogtam, s elhúzódtam tőle, ne kelljen ránéznem, az önmarcangoló arckifejezésére. – Nem te késtél el, hanem én bántottam őt. Pedig nem akartam, hidd el!

- Tudom, hogy nem akartad. – A tekintete egy pillanatra elrévedt, majd újra a pillantásomat kereste. – A szemeidet szerencsére anyádtól örökölted. Legalább ez megmaradt belőle számomra.

- Ezt úgy érted…?

- Igen, úgy. Itt maradok, mert hiába kerestem a halált vagy a megnyugvást, egyiket sem találtam meg. Talán itt Forksban, ahol beköszöntött a végtelen éjszaka, majd újra felkel a nap. Elvégre itt vagy te, a lányom, az egyetlen, aki Bellától maradt nekem. – Újra magához húzott, s szorosan öleltük egymást, egészen addig, míg végre pirkadni kezdett.

Visszakaptam az esélyt az élettől, hogy jóvátegyem, vagy legalább enyhítsen az édesanyám elvesztése miatti hibámat. Hiszen itt volt az apám, Edward Cullen, akinek szüksége volt rám, s akire nekem is szükségem volt. Az egész családnak szüksége volt rá, hogy végre ismét egy kis boldogság költözzön a házunk falai közé.

- Szeretlek, apa – suttogtam a fülébe, mire – ha lehetséges – még erősebben szorított magához.

- Én is szeretlek, Nessie. Te vagy az én napsugaram a hosszú éjszaka után. Végre napfelkelte van.

Azon a hajnalon kezdődött minden. A család visszakapta Edwardot, én visszakaptam az apámat, ő pedig a napfényt. Persze anyám képe sohasem homályosodott el az emlékek tengerében, de ahogy lassan teltek az évtizedek, megtanultunk együtt élni a hiányával. Hiszen a napnak a legsötétebb éjszaka után is újra fel kell kelnie.