Igazgyöngy - 2. fejezet

2. fejezet - Valóra vált álom

Igen, az a nap határozottan más volt, mint a többi. Tudtam nagyon jól, olyan döntéseket hozok meg, amik egy örökkévalóságra szólnak, és később nem gondolhatom meg magam. De igazából nem is akarnám, hiszen nekem szükségem van Edwardra, épp úgy, mint a fuldoklónak egy erős kézre, hogy megmentse őt.

Ahogy az eufóriámon keresztül végre tisztán tudtam látni a helyzetet, rádöbbentem, milyen hosszú, nehéz út áll még előttem így is a boldogságig. És ezen az úton egyedül kell végigmennem, mert nem lehetek olyan önző, hogy megfutamodok és mindenféle magyarázat nélkül eltűnök a világ szeme elől. Edward nem is hagyná, hogy ezt tegyem.

Mikor egy kis idő elteltével elment, hogy elintézzen néhány halaszthatatlan ügyet, gondolkodóba estem, mikor és hogyan közöljem a tényeket Jacobbal. Gyávábbik énem azt súgta, bőven elég lenne csak egy hosszú levelet írnom neki, és kifejteni az érzéseimet, a gondolataimat, elmondani neki, mennyire sokat jelentett, hogy mellettem állt az elmúlt években, de tudtam jól, semmivel sem lenne könnyebb a lelkem, ha nem néznék a szemébe, mikor ezeket a tudomására hozom. Megérdemli, hogy tudja, miért okozok neki csalódást.

A legkevesebb, amit Jake megérdemel, hogy az én számból hallja az igazságot, ha már az elmúlt éveket nem tudom semmissé tenni. Szívem szerint annyi mindent másképp tettem volna, nem használtam volna ki, és úgy szerettem volna, ahogy ő engem. De hiába, ő sosem tölthette be azt a pozíciót, amit Edward üresen hagyott a távozásával. S most, hogy ő visszatért, hogy örökre velem maradjon, már az a csöppnyi esély sem volt rá, mint eddig.

Hogyan is lehetne szavakba önteni, hogy mennyire sajnálom?

És Charlie?

Hogyan is mondhatnám el az apámnak, hogy milyen egy önző teremtés vagyok, amiért a saját boldogságomat másoké elé helyezem. Hiszen nem csak Jacob szívét töröm össze, hanem az ő álmait is, elvégre minden vágya volt, hogy Billy és ő egy rokonságba kerüljenek, mert úgy szerette Jake-et, mintha a saját fia lett volna, és azt akarta, hogy hamarosan a mi közös gyerekünket ringathassa a karján. Hogy mondhatnám el neki ezek után, hogy visszamegyek ahhoz a személyhez, akit ő tiszta szívéből gyűlöl, mert elhagyott engem, és összetörte a szívemet? Hogyan fejezhetném ki az érzéseimet, hogy én csak Edwarddal lehetek boldog, de nem csak egy élet hosszára, hanem az örökkévalóságig?

Vagy Reneé?

Hogy fogadná, hogy a lánya egy szívtelen bestia lett, aki csak fájdalmat képes okozni az őt szeretőknek? Most is támogatna, mint eddig egész életemben, vagy végleg elfordulna tőlem, és elveszíteném őt? Megértené, hogy a szívemre kell hallgatnom, és épp olyan rútul el kell hagynom ez érdekében Jacobot, mint ahogy ő elhagyta egykoron az apámat? Hiszen Charlie még húsz év távlatából is úgy szereti anyámat, mint házasságuk idején. Vajon Jake is örökre utánam vágyakozna, azt várná, mikor kopogtatok az ajtaján azt suttogva, „Sajnálom, kezdjünk mindent az elejéről!”?

Honnan lesz nekem elég bátorságom, hogy egyenként odaálljak valamennyiük értetlen tekintete elé, és előadjam mindezt? Honnan lesz nekem elég erőm, hogy elviseljem a megvető pillantásukat, keserű hangjukat?

Persze, tudtam, hogy csakis egyetlen tény adhatja meg számomra ezeket, mégpedig a szemem előtt lebegő cél. Egy boldog, örökké tartó élet Edward oldalán.

Aztán majd az idő begyógyítja a sebeket, hiszen éppen ez lesz az, amiből tengernyi áll majd a rendelkezésemre. Mert nincs olyan seb, amire az idő ne lenne tökéletes gyógyír.

Talán ötven-hatvan év elteltével feldolgoztam volna Edward elvesztését is, mert emberi emlékeim – ahogy Edward egyszer mondta – megkophatnak, lehet, hogy öregkoromból már úgy tekintenék vissza azokra a volt boldog hónapokra, mint ifjúkori tündérmesékre, amelyek illékony álmok, s alkonyattól hajnalhasadásig tartanak.

De nem akarom őt elfelejteni, nem akarok megöregedni nélküle. Mert az álom lehet valóság is, s tudom, hogy Edward az, hiszen érzem minden egyes alkalommal, amikor erős karjaiba zár, kőkemény mellkasára von, hideg ajkaival az én remegő számat csókolja. Ennél igazibb nem is lehetne.

Nem, tévedtem, ez az egy seb sohasem gyógyulna be. Az a heg, melyet Edward hiánya hoz létre a szívemen. Ugyan olyan volna, mint a félhold alakú harapásnyom a kezemen. Még inkább, mint a csomó az igazgyöngy láncomon.

Képtelen vagyok nélküle élni, más oldalán boldognak lenni.

Igen, ezt kell majd elmondanom a szüleimnek és Jacobnak.

Nem várhatom el tőlük, hogy megbocsássanak nekem, de legalább próbálják megérteni.

Edward az én valóra vált álmom.